Egy kis bécsi kurva emlékezései 1. rész

Hallani: akik fiatalságukban a legbuzgóbban teszik szét s még széjjelebb a lábukat, öregségükben annál áhítatosabban kulcsolják imára kezüket. Nálam e széttárások és kulcsolások így semminek sem kulcsai. Egyszerűbbre foghatjuk. Hamar belekóstoltam a kurválkodásba, aztán jött minden, aminek jönnie kellett – és de jól jött! –, és jött mindenhol: ágyban, asztalon, széken, padokon, nyirkos falnak döntve, fűben heverve, sötét kapualjakban, lakosztályokban (ah, chambres separées! ), vonaton első-, másod-, harmadosztályon, laktanyában, bordélyházban, sitten, ám mindebből semmit, de semmit meg nem bántam soha. Persze, eljárt felettem az idő, lassan fogyatkoznak a gyönyör képességei a sokat próbált test különféle tájain; mit mondjak, virultam és elvirultam, jómódú vagyok mindeközben, csak olyan, de olyan magányos. Annak ellenére azonban, hogy az igaz istenhitet soha ki nem fetrengtem magamból, bűnbánatra nem fanyalodom! Itt se kerteljünk. Én, aki a nyomor virágaként láttam meg a napvilágot, szépséges és mohó testem jóvoltából mindvégig a fényben éltem. Nem is tudnám megmondani, mily hamar, igen, szélsebesen felébredtek porcikáimban a bűnök kezdeményei, aztán rajta! Rajtam! Rajtuk!

Züllött lettem volna? A csudát. Akkor züllöttem volna a mélyek mélyére, ha úgy élek, mint szerencsétlen sorstársnőim, akik szegényházban végezték – fiatalon! –, netán elaggott proletárasszonyként gürcöltek görbülésig, rogyásig. Hát én nem fulladtam bele a külváros mocsarába. Szépen kiművelődtem, s ezt ősi mesterségem művelésének köszönhettem, ne szerénykedjünk, a kurválkodás a legkiválóbb férfiak társaságába kerített-sikerített, és nem sokat vesztegettem időmet. Okultam, miközben "okítottam", s ezen okból megtanulhattam elsősorban azt, hogy mi, szegény nyomorult nők egyáltalán nem vagyunk oly romlottak és bűnösek, mint mondani szokás rólunk. Megismertem a világot, szélesült látóköröm, és ezt, utoljára ismétlem, annak köszönhettem, hogy nem szégyelltem itt meg ott, ezzel meg amazzal forgolódni. Ha ez "hitványság"...?! És megkérdezhetik most, emez irományommal mit akarok fitogtatni. Műveltségemet, vagy azt, amit műveltem? Egyik kérdés se jó. A már említett végtelen magány vesz rá, hogy papírra vessem az emlékeimet.