Velencei karnevál

Februárban történt, már több mint egy fél éve. A Velencei Karneválron vettem részt, "üzleti úton" voltam. A magam fajtának minden fontos eseménynél ott kell lennie. Fárasztó foglalkozás, de mindig változatos és izgalmas, ezért szeretem.
Éppen egy gondolában ültem. Velence csodálatos. Mindig megigéz. Most mégis utiársaimat figyeltem. Velem szemben egy rendkivül figyelemreméltó hölgy foglalt helyet. Gyönyörűen öltözködött. Csupa arany és ezüst. Maszkja is a hagyományos, eredeti mosolygós fehér, arany díszitésekkel. Nem lehetett földönfutó, mivel vagy félkiló eredeti arany ékszer lógott róla. Engem legjobban a karkötője fogott meg. Egyrészt mert szemlátomást igazi brillek csillogtak benne, másrészt, mert a hülye is láthatta, hogy nem volt biztonsági lánca, harmadrészt, meg a JOBB kezén volt... Volt vagy százhatvan éves a hölgy, de olyan egyenes háttal ült, ahogy az internátusban tanitották a mult század elején. A hülye férjének meg a kétezer dolláros fényképezőgép minden hullámcsapásnál odacsapódott, ahova én nem szeretném, a farzsebéből meg csak úgy lógott ki a dagadt krokodilbőr tárca.
Ekkor valami fura érzés kerített hatalmába. Minthe nézne valaki. Felkaptam a fejemet, és a látványtól elállt a lélegzetem. A szembe jövő gondola 10 cm – re mellettunk suhant el. Egy lány állt rajta. Barnás ó – arany lepel borította sudár termetét. Maszkja aranyszínű volt, hófehér csillaggal a két orcáján. Rám nézett. Korona szerű arany fejdíszén megcsillant a lemenő nap utolsó sugara, amely vérvörösbe öltöztetett mindannyiunkat, amint egy pillanatra kibukkant a fellegek közül.
Egy pillanat volt csupán. De mintha áramütés ért volna. Egész életem egy csapásra megváltozott, ezt tisztán láttam akkor. Ami eddig érdekes volt, mostanra unalmas nyűggé vált, semmiséggé az élet alapvető kérdései. Csak ültem ott megbabonázva. S hirtelen átcikázott rajtam, hogy mit kell tennem. Nics vesztegetni való időm, most minden pillanat egy emberöltővel ér fel.
Hirtelen elhatározástól vezérelve odaintettem egy másik gondolát. Amint az a miénk mellé simult, "ügyetlenül" léptem felé, és véletlen meglöktem az öregurat, és majdnem a hölgy ölébe pottyantam, és a gondola is majdnem felborult. Szerencsére nagyobb bajuk nem esett... A hölgy kissé megijedt, úgyhogy bocsánatot kellett kérnem.
– Szkúzi bellisszima szinyora! – Mondtam, és esdeklő csókot leheltem a JOBB kacsóján feszülő kifogástalan hófehér selyemkesztyüre. Hiába, vannak még úriemberek.