Páternoszter 3. fejezet - Játszadozások - 1-7. rész

– 1 -

Nagyon siettem az iskolába pénteken reggel, és bemenve Zsófi osztályába, letettem a padjára egyetlen szál piros rózsát, egy kis kártya kíséretében. "Isten éltessen! "
Megvártam, míg a padtársa megérkezik, és megkértem, vigyázzon a küldeményre, míg Zsófi is megjön, nehogy valaki leverje onnan ahová tettem, vagy komiszságból elcsenje, aztán eltűntem.
Még az első óra előtt megkeresett, kezében a virágot forgatva, és meghatottan köszönte meg.
Amikor a déli nagyszünetben, végeztünk a műsorral, és kikapcsoltam az erősítőt, kapkodnunk kellett, hogy ne késsünk sokat az utolsó óra kezdetéről, mert nem szerettük nagyon megbontani a rendet. Fürge léptekkel indult a stúdió ajtaja felé, de megfogtam a karját, és megállítottam.
– Zsófi! Várj! – megfordult. Aznap, csak keveset szóltunk egymáshoz. Reggeli kedveskedésem, valóban meghatotta, de nem tudtuk megfelelően kezelni a megilletődöttséget.
Kicsit lefelé fordított tekintetét rám emelte. – Tessék?
– Amikor fenn voltunk a várban, azt mondtuk, hogy máskor is fel kellene oda menni, és gyönyörködni a látványban.
Most nem ment könnyen a beszéd, ez nem rádióműsor volt.
– Lassan vége a szép időjárásnak, és még nem váltottuk be a gondolatot. Szeretnék veled felsétálni újra a Várhegyre. – Látta, hogy még mondani akarok valamit, és várt, rám függesztett szemmel. Lehajtottam a fejem. – Ez nem is fontos. – ismertem be. – Szeretnék veled nyugodtan beszélni valamiről, és ahhoz hívom segítségül a látképet. – Ő is lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a gondolatait. – Menjünk fel oda sétálni ma délután! – fejeztem be.
Egyszerre emeltük fel a fejünk, és egymás szemébe néztünk. – Menjünk! – mondta alig hallhatóan, és gyorsan elindult kifelé, hátra se nézve, szaladt a tanterem felé, a stúdió ajtajának zárását meghagyva nekem.
Óra után átmentem az osztályába. Már csak ő volt a teremben, a táskájával szöszmötölt.
Egészen közel léptem hozzá, testünk majdnem összeért. Nem húzódott hátra, pedig az ilyen szoros közelség az autóbusz tumultusa, vagy a tánc indítéka nélkül nem volt szokásban köztünk. Kezében most is ott volt a rózsa.
– Találkozzunk ötkor a busznál. – mondta.
– Inkább érted mennék félötre, ha addigra haza ér anyukád.
– Gyere. – bólintott.

Fél ötkor, tizenöt szál rózsa volt csokorba kötve a kezemben, úgy nyomtam meg náluk a kapucsengőt. Ünneplő zakóm zsebében, egy kis ajándék is volt, de annak átadását későbbre tartogattam.