Páternoszter 1. fejezet - Játszadozások - 1-5. rész

Keserűen láttam neki, a holmim összekészítésének. Az a néhány év, amelyet ebben a házban éltem le, boldoggá tett, egészen az utolsó esztendőig, és még akkor is boldogabb voltam sok más embernél, amikor már kezdtem érezni a közeledő drámát.
Most azonban már semmi értelmét nem láttam, hogy továbbra is ott maradjak az idegenné lett szobákban.
Járkáltam életem romjain, és ha behunytam a szemem, máris láttam őt, mintha egyszerre mindenhol ott lett volna. Képes voltam bárhol látni.
Láttam őt ablaktisztítás közben, rövid otthonkában nyújtózkodni a létráról, fehér bugyija világít a szemből tűző napfényben. Láttam a kanapén heverve, tanulás közben, láttam meztelenül fürdés közben, láttam forrónadrágban, a kerti nyugágyon heverészve, és láttam őt a karjaimban, szeretkezés előtt, közben, vagy utána, csapzottan, és boldogan az átélt élménytől.
Amíg a házban jártam, minduntalan láttam őt közös munkáink bármelyikében, serénykedve, hogy kiválót alkossunk, és ezeknek a látomásoknak véget akartam vetni. Nem akartam behunyt szempilláim mögött látni többé.
Nehéz szívvel, de valahogy mégis a felszabadulást várva folytattam a csomagolást.
A konyha már üres volt, az ágynemű egy része is eltűnt, a hanglemezek sem voltak hiánytalanok. A legkuszább látványt a könyvespolc mutatta, ahol teljesen szervezetlen káosz alakult ki az össze-vissza ottmaradt könyvek soraiban. Az egyik polc hátuljáról került a kezembe a vaskos, több egymáshoz kötött füzetből készült, kézírásos kötet, a naplóm.
Akkor hagytam abba az írását, mikor beköltöztünk ebbe a közösen vásárolt házba, és azóta kézbe se vettem.
Most idegenként lapoztam fel, és olvastam újra az ismerős sorokat, a saját életem és a közösen élt évek történetét.



– 1 -

Még be sem csuktam magam mögött az ajtót, épp, hogy csak benyitottam, mikor Joli, az unokanővérem, aki a nyitott ablaknál állt, mutatóujját a szája elé téve csendre intett. Meg akartam kérdezni, hogy mi van, de mielőtt megszólalhattam volna még szigorúbban pisszegett felém egyet, és újra csendre intett. Aztán begörbített ujjával hívogatóan intett, és én végre felfogva, hogy azt szeretné, csendben menjek oda mellé az ablakhoz; lábujjhegyen, halkan mellé osontam.