Első esténk

Beszélgetünk, majd néma csend... Néz szemembe... Zavarba jövök... – Vajon miért néz? Olyan érzés mintha belelátna a bensőmbe, mintha ismerné féltve őrzött titkaim...

Megkérdezem, mi az? Közben én is elmerülök szeme világában, látom – érzem, ahogy hívogat, kér, könyörög egy érintést, de ugyanakkor látom a félelmet, a kételyt is, amit magam is érzek vele szemben. Szeretek hozzábújni, átölelni, cirógatni, ugyanakkor rettegek is mindezektől. Szeretem, ahogy végigsimít hátamon, beletúr hajamba, átölel, de minden alkalommal beleborzongok a félelembe.
Félek magamtól és félek tőle is. Ő is így van ezzel, tudom. Sosem volt még ilyen helyzetben ezt tudom róla, de hogy mondhatnám meg neki, hogy ilyenben még én sem? Hogy mondhatnám el neki azt, amit magam sem értek?

A mellkasára teszem a kezem... Behunyja szemét, látom, érzem, hogy erre várt. Akaratlanul is elkezdem cirógatni, mélyről jövő sóhajjal nyugtázza, szeme közben még mindig csukva. Most én nézem, fürkészem minden rezdülését, próbálok belelátni a gondolataiba... Lassan épphogy lejjebb engedem kezem, mellkasa megfeszül, feje hátrahanyatlik, ajkán egy halk sóhaj hal el. Alig érintésekkel becézgetem. Néha átlépem az általam megszabott "határvonalakat", ilyenkor mindig megfeszül a teste.

Nézek a szemébe, látom benne a tüzet, a vágyat, s érzem, ahogy egy érintés nélkül is tűzbe hozza testem – lelkem ez a helyzet.
Ha nem félnék annyira, talán neki is elmondanám, mennyire kívánom csókját, érintését. Önző és én önzőségét is kívánom. Nem mondtam ezt még el neki, de lehet nem is fogom, jobb ez így, mintha ez sem lenne.

Már a hasát simítom, teste remeg, bőre libabőrös, szívverése felgyorsul, száját sóhajok hagyják el.