Túlóra

Ritka dolog, hogy túlóráznom kell, de hát van ilyen... Minden munkahelyen adódhatnak olyan határidők, amikhez a napi nyolc óra kevésnek bizonyul. Ilyenkor persze a lelkiismeretes dolgozó természetesen marad, segít, teszi a dolgát, és szorít magának, hogy azért még pihenni is jusson ideje...
Így történt a múltkor is. Volt egy több kötetes anyag, ami későn készült el, és még aznap este le kellett fénymásolnom, csinosan dossziéba pakolnom és becsomagolnom, hogy a futár másnap már kora reggel vihesse a reptérre, hogy még a délelőtti járattal elmenjen. Kicsit húztam a számat, de hát ilyen vagyok, persze hogy maradtam.
A családot elrendeztem telefonon keresztül, még időben, aztán leszaladtam a szomszédos közértbe, és hogy felkészüljek az éjszakába nyúló munkára, elláttam magam mindenféle finomsággal. Egy üveg bor is szerepelt a képzeletbeli bevásárló listámon: igaz, tudom, munkahelyen nem iszunk , de úgy voltam vele: a franc belé, ha itt kell melóznom akkor, amikor már mindenki rég otthon van, vacsorázott, pihen, akkor én ezt az időt itt benn igenis JÓL fogom eltölteni, még ha közben munka is van, de legalább jól fogom magam érezni.
Amikor visszaértem, az utolsó madarak (a legsztahanovistábbak) szállingóztak kifelé éppen a kapun, persze mindenki csodálkozott: hát te? Én még maradok.
Visszajöttem az irodámba, kényelmesen kirámoltam, és megterítettem magamnak a tárgyaló hatalmas asztalán, mondván, hogy aki sokáig fog dolgozni, annak időnként szüksége lesz majd némi munícióra – és persze a másolnivalót sem akartam összepecsételni. Aztán bekapcsoltam a pici rádiómat, mondván, hogy a zene feldob, papucsot húztam, hogy kényelmesebb legyen, és készen is álltam.
Miután ilyen jól berendezkedtem, nekiláttam a munkának. A sok papír egyre jobban ellepte az asztalomat, aztán a székeket is, de valahogy nem akart fogyni, sőt, az irathalom egyre csak nőtt.
Közben beszéltem megint az otthoniakkal: jól vannak, vacsoráztak, mennek aludni... Te jó ég, már kilenc óra... Tényleg. Na, hamar tovább, dolgozni, mert jó lenne nekem is hazajutni még ma...
Fél tíz lehetett, amikor a biztonsági őr beköszönt:
– Nagy a munka, látom.
– Nagy, sajnos... Ellenőrző körút?
– Igen, most járok körbe. Ne aggódjon, vigyázok majd magácskára is. Itt leszek a portán, bármi gond van, csak szóljon nyugodtan.
– Rendben, köszönöm.
– Szívesen maradnék, segíteni akár, de sajnos, ott kell lennem a helyemen.
– Persze, menjen csak.