Egy emlékkönyv lapjára 1. rész

– Képtelen vagy kicsit csendben lenni? Nehezedre esne felemelni azt a szart a rugdosás helyett? Ha már itt tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy az ajtót is csak bebaszva lehet becsukni!

Vivien éles hangja pisztolygolyóként süvített át az agyamon, elűzve az édes álmot, melybe a hétköznapok elől menekülhettem. Nem tartott sok ideig, míg felmértem a helyzetet. A velem együtt lakó lány nyilván egyik másik albérlőtársunkkal üvöltözött a konyhában. Négyen laktunk egy kis belvárosi lakásban – ketten lányok, és ketten fiúk – csendes helyen, jó környéken, nem túl messze az egyetemtől, azt hiszem nem is kívánhattam volna többet. Bár most hogy így belegondolok, de mégis; ordibáló lakótársamtól örömmel megváltam volna.

Sóhajtva hanyatt feküdtem az ágyamban, s elgondolkoztam, mit csinálhatott szegény Dani, hogy ez a sárkány megint így ráförmedt. Szerencsére a lány már egy hete bejelentette, hogy elköltözik, de azóta gyakorlatilag még az addiginál is nehezebben lehetett elviselni. A fiúkkal már szinte csak nevettünk a hiszti-rohamain, s igyekeztük minél messzebbre elkerülni őt. A helyére hamar találtunk új lakót, a kellemes kis szoba bérleti díja megfizethető volt, a lakás rezsije alacsony, a környék szinte tökéletes. Az új lakó, Balázs, már csak arra várt, hogy Vivien elmenjen, s ő birtokba vehesse új szobáját.

Ezen a reggelen a plafont bámulva eltöprengtem, vajon milyen lesz három fiúval együtt lakni. Természetesen eredetileg nem így terveztem, ám utólag egyáltalán nem bántam, hogy így alakult. Pár hét alatt kellemes, baráti viszony alakult ki addig idegen lakótársaimmal, s ma már egyiküket az igazán jó barátaim közé sorolhatom. "Talán jobb is, ha még egy fiú lesz, ők kevesebbet vannak a fürdőben" – gondoltam magamban, s egykedvűen felültem az ágyban. Pár perc múlva ajtócsapódás jelezte, hogy Vivien elviharzott, így magamra kaptam valamit és kimentem a konyhába.
Dani az asztalnál ült, arcán a megszokott huncut mosollyal, amiből azonnal gondoltam, hogy az előbbi közjáték szándékos volt. Ha jól sejtettem, elhatározta, hogy az őrületbe kergeti Vivient a hátralévő pár nap alatt. Valahogy nem tudtam rá haragudni...

A napok lassan csordogáltak egymás után, a hétköznapok szürkeségét csak néha törte meg egy-egy baráti beszélgetés, kávézás, vagy éppen egy kiadós veszekedés az egyre harapósabb Viviennel.