Tharr nevében

Éjközép volt. A világ elcsendesedett egy pillanatra, mintha minden mozdulatlanná vált volna, visszatartott lélegzettel várva, míg a második hold a horizont fölé emelkedik – hátha Amhe – Rahmun nem hajlandó többet e világra nyitni a szemét. A hangok végzetesen felerősödnek ilyenkor, vagy talán a hallás lesz élesebb – nem tudni, de talán nem is fontos. Az igazán fontos az, hogy ilyenkor a legkisebb nesz is végzetes lehet. Talán ezért is ereszkedett az a holdtalan sötétségnél is feketébb árnyék a mellvéd évszázados kövei felé oly lassan. Valahonnan a túloldali sötétségből nyúlt ki, nem végződött semmiben – egyelőre. Az öreg port félresöpörte egy fuvallat előle, ahogy rászorult a mellvéd belső élére. A percegés, amit a félrebillenő apró kavicsok okoztak, talán csak a tudatalattiban hallatszott – az árnyék mégis megtorpant, bár tudta, csak néhány légvételnyi ideje van. Hangtalanul megfeszült a sötétség e nyúlványa. A mögötte testet öltő feketeség felhúzódzkodott a párkányra, szinte átgurult rajta, és a túloldalon összekuporodva moccanatlanná dermedt.
Ekkor derengett fel a keleti horizont újra, az eddigi vérvörös derengést hideg kékre váltva. Az árnyékok lassan fogytak, sorvadtak – kivéve a mellvéd mellett gubbasztó alak közelében. Az őrök fellélegeztek, csendes megnyugvással vették tudomásul, hogy a sötétség egyiküket sem ragadta el. Nem sejtették, hogy csak haladékot kaptak, kegyelmet nem. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy abban a sarokban nem fakult ki a sötétség, pedig Amhe – Rahmun szeme egyre magasabbra emelkedett a zenit felé. Csendesen folytatták tovább útjukat. Az árnyék nem vett róluk tudomást – majd mások eltakarítják őket, neki fontosabb dolga van. Megvárta azt a pillanatot, amíg a legtöbb őr takarásba került, a hozzá legközelebbi pedig a hátát mutatta neki, és előrelendült. Az őr utolsó gondolata a csillagokkal tartott, őket látta utoljára, az ő képüket viszi magával a kárpit túloldalára. A mozdulat, amivel az árny rávetette magát, átemelte az őrt a mellvéden, hogy odaát csendes, puha reccsenéssel érjen földet. A férfinek nem volt ideje rikoltani – egy utolsó sóhajra sem futotta. Mire lába elemelkedett a kövektől, már halott volt. Az árny egy pillanatra újra mozdulatlanná vált, amíg illúziót bűvölt a hiányzó őr helyére. Tudta, ez elegendő időt biztosít neki – utána meg már úgyis az istenek kegyén múlik minden – na meg a boszorkánymesterek igéinek erején.