Ajándék az évfordulóra 2. rész

"Értsd meg Kim, egyszer csak megtörtént", magyaráztam a húgomnak, "Connie is sajnálja a dolgot, én is sajnálom. Soha előtte nem történt velünk ilyen, és soha nem is fog többet, de hiába akarnánk, már egyikünk se tudja meg nem történtté tenni. "

Nyugágyakon ültünk a házikó verandája előtt. Miután korábban meglátott bennünket a füvön henteregve, Kim sarkon fordult, sírásával küzdve visszaült a kocsijába és elhajtott. Két teljes óráig győzködtük őt Connie-val felváltva mobilon a visszatérésről. Azóta se nagyon szólalt meg, csak ült, mintha villám sújtotta volna, nézett maga elé, ránk még véletlenül sem pillantva.

"Tomnak igaza van", szólt Connie a húgunk felé hajolva, "Teljesen balféknek érzem magam. Soha nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle. Az én hibám volt. Annyira szégyellem az egészet. "

"Nem gondolom, hogy a te hibád lett volna, " szóltam közbe, "Valójában egyikünk se hibáztatható, csak éppen megesett. " Hosszú szünetet tartottam. "Egyébként, nézd, az életnek folytatódni kell ezek után is. Szerintem váltsunk témát, oké? "

Felnéztem, és láttam, hogy Kim lassan bólint.

"Azt hiszem, igazad van, " mondta csendesen, kis félmosollyal a szája sarkában, "és bár mindketten agyatlan páviánokként viselkedtetek, azért még továbbra is a nővérem és a bátyám vagytok. "

Felállt, és összeütötte tenyerét, jelezve, hogy hajlandó szemet hunyni a dolog felett.

"Megéheztem, " mondta, "Tom, nyitnál egy üveg bort, én meg hozom a szendvicseket, amiket idefelé vettem. "



Talán a bor tette, talán az a tény, hogy itt voltunk hárman az Isten háta mögött, de mire az ebéddel végeztünk, mintha a történteket átadtuk volna a feledés homályának. Elnéztem kettejüket, ahogyan a nyugágyon a fejüket összedugva ültek, és valami gyerekkori csínytevésen vihogtak.

Ennél már nem különbözhettek volna jobban, gondoltam, ahogy figyeltem őket. Connie, a nagy melleivel, csípőjével, Kim, karcsú, vékony termetével, lapos hasával, arányos felsőtestével. Amellett a természetük: Connie harsány, gyakran káromkodik, Kimnek viszont soha hangos szó nem hagyja el az ajkát. Tartózkodó volt, szinte félénk.