Az éjszaka szeretője

Elakadt a lélegzete. Csak nézte az előtte álló gyönyörű nőt, megbabonázottan, megigézve. El se hitte, hogy most ez a csoda, ez a természetfeletti szépségű teremtmény önmagától felajánlja magát neki. Felajánlja magát a halálnak...

Nézte a hófehér bőrét, alakjának vonalát, melyet a ruha szinte alig takart. Nézte azokat a zöld szemeket, melyek vágyakozóan tekintettek a vámpír hosszú, ébenfekete hajára, arcának porcelán-bőrére, az igéző, kék szemekre, melyekben újra és újra fellobban a tűz. Tekintete átvándorolt a nő nyakára. A nyakra, melyen lüktet a kék ér, és a vámpír szájában már szinte érezte a nő vérének édes ízét. Kezét óvatosan végigvezette a vénán, melybe a nő beleborzongott. Kívánta a vámpírt. Ha ez lesz élete utolsó éjszakája, ha ez lesz életének utolsó szeretkezése, akkoris a vámpíré lesz. Testestől, lelkestől, élettől... Közelebb lépett az éjszaka eme csodás teremtményéhez. Az ágy már bevetve állt, csak rájuk várt, hogy egy utolsó szenvedéllyel teli éjszakát eltöltsenek ebben a világban, hogy aztán másnap a vámpír továbbálljon újabb égő-lüktető áldozatot keresni, a nő pedig örökre a sötétség szeretője legyen.

Átölelte, és egy forró csókot adott az éjszaka urának. Ám az bármilyen óvatosan is próbálta viszonozni a nő csókját, mely édes volt, mint a méz, fogával felsértette a szája érzékeny bőrét, és a sebből szivárogni kezdett a meleg, édes vér. A vámpír kéjesen lenyalta a nő ajkáról lecsorgó "italt", majd mélyen szemébe nézett. Még mindig nem látott benne félelmet a haláltól. És amit nem lát, az nem létezik. Ezen felbuzdulva, óvatosan megcsókolta a nő nyakát. Ott, ahol az ér lüktetett. Nem, még nem haraphatja át az érzékeny bőrt, nem, még nem jött el az idő.

A vékony selyemblúzt óvatosan lehámozta a lányról, majd egy pillanatra megállt. Csodálta gyönyörű melleit, melyet nem fedett melltartó, a vámpír nagy örömére. Óvatosan leültette a szépséget az ágyra, és kezével masszírozni kezdte a jobb mellét, míg a másikat vigyázva szájába vette.