A herceg 2. rész

Ám még nem az következett, amire vártak. A kérges férfikezek nem bőrükbe nyomták a vasak bélyegét csak testük felett elhaladván szőrzeteiktől szabadították meg őket. Ijedt kiáltásaik nem tudták elnyomni szőrzetük perzselésének, az imént elengedett húgy maradványai sercegését, amiknek szaga már belengte az amúgy is fáklyák fojtó füstjétől terhes levegőt.
Midőn a lassan hűlő vasak ismét a izzó szénre kerültek örült szikrák kavargó felhőit repítve a kormos födém felé már mindkét nő pörén tárulkozott bíráik és kíváncsi tekintete elé.
Szemöldökük hónalji és ágyéki szőrei immár csak szürke porként takarták őket mit a két férfi az alanti szalmákra söpört. Nem kímélték tompornyílásuk és az anya lábának szőrét sem.
Az anya bőszen sikoltozott, rángatózott béklyóiban. Valószínűleg a vasak kissé megpirították szokatlanul vastag és kitüremkedő szeméremnyelveit is.
Elmerengtem...
Mikor először ismertem meg a női test titkait, egy véletlen folytán.
A kúria konyháján lábatlankodtam, épp az ebédkészítés titkait lesvén, mikor éreztem hólyagom feszülését. Gyorsan a konyha melletti latrinába indultam.
Ahogy kinyitottam az ócska deszkaajtót, Örzse né-t a szakácsnőnket pillantottam meg, ahogy a luk fölött kucorogva könnyít magán. Megmerevedtem a szokatlan látványtól, míg a visszacsapódó ajtó be nem lódított a latrinába. Vaskos lábai széttárva köztük terjedelmes öle mélyén a prém közti vöröslő vágatból sisteregve sprickolt elő aranysárga vize, megcsillanva a lemenő nap lőréseken beáradó fényében. Szemmel láthatólag azon igyekezvén, hogy az előtte tátongó lyukat telibetalálja. Igyekezete nem sok sikerrel járt, mert a rése két oldalán, a barnásvörös fodrokon megtört lendületű cseppek gyors ütemben maga alá. A zajra felkapta fejét mitől a sugár végképp eltért a helyes iránytól.
Áá... Az ifiúr! Mit tátja itt a száját nem látott még asszonynépet. – mondta.
Valóban a patakparton sokszor láttuk, ahogy a mosó trécselő lányok, asszonynépek csak úgy pár lépésre eltávolodva, leguggolván szoknyájukat fölgyűrve, könnyítenek magukon, néha még a beszédet sem szakítva meg. Ám így ily közelről és szemtől-szembe még sosem volt bent részem.
Nosza... mire vár vagy csak friss levegőt színi gyütt ide! – gúnyosan, van itt még hely ölég. – mutatott a többi üresen ásító lukra, miközen én még mindig a közben renyhülő sugarú, majd csöpögősre váltó haragos vörös cunát bámultam.