Balatoni út

Egy történet, két nézőpont. Egymástól függetlenül írtuk egymásnak az érzéseinket. A második jobb (legalábbis nekem). Bocs, ha nektek nem elég szórakoztató, de azt garantálom, hogy megtörtént.

1.
Eszembe jutott egy balatoni utazásom, amikor egy gyönyörű kislány kísért el az úton. Vitorlázni hívtam el, bár nem is ismertem, hiszen életünkben az volt a második találkozásunk. Nagyon kedves és aranyos volt egész úton és talán emiatt egyre jobban vonzódtam hozzá. De annyira tiszta és ártatlan tekintete volt, hogy eszembe sem jutott semmi rossz egész idő alatt. Pedig a benzinkútnál tőlem kérdezte meg, hogy melyik ruháját vegye föl. Az első pillanat amire emlékszem, hogy közeledni akartam hozzá az ebéd alatt jött el. Ahogy szemben ült velem és kedvesen, pajkosan mosolygott vonzott a gondolat, hogy az asztal alatt hozzáérjek a lábához, de féltem, hogy megsértem. Aztán a hajón csak csodáltam amint kedvesen mosolyog, a szél borzolja a haját... alig volt rajta ruha és nagyon kívánatos volt.

Lent voltam a kajütben, amikor telefonon keresték, lejött ő is és én csak néztem és néztem: a lábait, a fenekét, a melleit és azon gondolkodtam, vajon eléggé takarna-e a kajüt a többiektől, ha magamhoz húznám. Aztán egyszer csak, amikor kint ült a fedélzeten rám nézett, összeakadt a tekintetünk és valami olyat láttam a szemében, ami azt mondta, hogy az az este nem múlhat el anélkül, hogy meg ne csókoljam. Véget ért a hajókázás, magunkra maradtunk és nem éreztem mást, csak hogy halogatnom kell a visszaindulást, mert ezek a boldog pillanatok nem érhetnek véget ilyen gyorsan. A strandot ajánlottam és örültem, mert azonnal elfogadta. Fürdőruha volt rajta, jól kiemelte sportos alakját. Mindig azt hittem, hogy a nagy mellek a legizgatóbbak és most megdöbbenve vettem észre, hogy nem tudom levenni a szemem a pici, formás melleiről. Sokáig bent voltunk a vízben. Vagánykodtam, eljátszottam a hímek hódító játékait, és mégis, ártatlansága távol tartott még attól is, hogy átöleljem. Meghívtam vacsizni, egy tányérból ettünk és rengeteget nevettünk.
– Hűvös van, indulni kellene – mondta és a szívem összeszorult, de ahogy előttem lépkedett már nem érdekelt, hogy mi lesz a következménye és megöleltem hátulról (mondván nehogy megfázzon).