Álom vagy valóság?

Rendben, legyen. Elküldöm neki a képeket, köztudott, hogy nekem úgysem sikerülne lekicsinyíteni őket... Kíváncsi vagyok, mit fog hozzájuk szólni, hiszen már vagy két éve nem láttuk egymást. Az utolsó találkozásunk emlékezetes maradt, de nem a szó pozitív értelmében. Egy buliban, némi becsípve másztam rá, amit persze viszonzott, olyannyira, hogy a fél buli láthatta, ahogy kezei a felsőm alá igyekeznek. Ezzel egyetlen probléma volt, ő barátnővel rendelkezett én meg kialakulófélben lévő kapcsolattal. Természetesen másnap estére mindketten megbántuk a dolgot, azóta is akkori párjainkat boldogítjuk. Soha olyan mocskosnak nem éreztem még magam, mint akkor, pedig semmi komoly nem történt... Ők állandóan veszekednek, ki tudja miért járnak még, én pedig a barátommal; hiába tudatosítja bennem a környezetem, amit én is jól tudok, se lelkileg, se szellemileg, se testileg nem elégít ki a srác. Mitől is félünk? Talán az egyedülléttől...

Csatolás, küldés... elküldtem. Feltehetően már alszik, így legalább holnapig kell várnom a reakcióra. Másnap reggel, mint mióta elhagytam kis hazámat mindig, az első dolgom az volt, hogy bekapcsoltam a gépem. Hiába a telefon mellett ez az egyetlen kapcsolattartó eszköz a családommal és a barátaimmal. Megnéztem a mailjeim, a harmadikat tőle kaptam. A mail méretéből ítélve visszaküldte a képeimet a megfelelő méretben. Csalódottság lett úrrá rajtam, bár alaposan megváltoztam két év alatt mégsem csigáztam fel. Azért rákattintottam a kis ikonra, amikor néhány sorra is figyelmes lettem a képek mellett... A második képen gyönyörű vagy... Ennyi. És a többin? Sértett női önérzetem nem tudott a bóknak örülni, holott ez az ő "tollából" meglehetősen nagy dicséretnek számított. Ekkor kattintott rám skype-on és beszélgetni kezdtünk, csapongtunk a témák között, nem kerültek szóba a képek. Reggel vele keltem, este vele feküdtem, de nem jutottunk egyről a kettőre, de éreztem, hogy történni fog valami. Az egyik hajnalig nyúló beszélgetésünk során meg is tört a jég, ugye ha hazajössz találkozunk végre? A lélegzetem elakadt, hirtelen válaszolni se tudtam, de már alig vártam, hogy lássam őt..

Egy esős októberi délután, vasárnap ért a vonatom Pestre, ő ott állt a vágány elején, ahogy jó néhány évvel ezelőtt.