Szomszéd fiú

A szomszéd házban lakott egy fiú, mostanában költöztek oda. Nagyon tetszett nekem. Magas volt, és nagy barna szemével olyan igézően nézett, hogy mindig azt reméltem, hogy majd rámemeli, és fölismeri, hogy ezentúl csak rám érdemes emelnie. De sajnos mindenkire, másra nézett vele, csibészesen hunyorgott, ha lányok mentek keresztül a suli folyosóján, de rám nem hunyorgott vele. Szenvedtem a mellőzöttségtől. Nővéremnek panaszoltam el nagy pironkodások, hebegések közepette. Több tanácsa is volt, de ezek közül az egyik legmacerásabbat mertem választani. Időigényes, sok nyomozást kellett bevetni, és semmi garancia rá, hogy azután majd bukni fog rám. A lényege abban állt, hogy folyton az útjába kellett akadnom. Ha megy a sétálni, nekem arra kellett "véletlenül" görkorizni. Ha ment a haverokkal el, nekem véletlenül az utcán kellett lődörögni, ha buliba megy, valaki meghívjon engem is oda. A lényeg, hogy gyakran összefussunk, hogy egyszer csak feltűnjön, hogy mindenütt ott vagyok. Rengeteg előkészítésembe került, hogy ismerjem a napirendjét, mikor megy, hova megy, ilyenek. Valahányszor "véletlenül" összefutottunk olyan izgalomban voltam, kiverte a hátamat a veríték. Ő persze észre se vett. Odavetett egy sziát, de igazából észre se vett. Elkeserített ez az eredménytelenség.
Már annyira, hogy amikor hallottam, hogy buli lesz az egyik lánynál pénteken, és odamegy Ő is, megvontam a vállam, és éreztem, hogy feladom, nincs remény. Nem is sejtettem, hogy a lányok direkt azért szervezték ezt a bulit, hogy nekem alkalmam legyen. Inkább otthon egyedül ültem a TV előtt, és mérhetetlen bánatomban úgy összeszorult a mellkasom, hogy csak bőgni szerettem volna. Az önsajnálat maga alá gyűrt. Végképp elveszett a remény, előbb csak a könnyem csordult ki, hagytam végiggurulni, aztán már jött a következő, azután már folyamatosan ömlött. Bőgtem mint az állat. Hagytam szabadon áradni. Zajosan, taknyosan átadtam magam a zokogásnak.
Valamikor később hallottam, hogy csöngettek. Nem érdekelt, akárki az.