Esőcseppek az ablakon

Már előbújt a falevelek közül a sötétség és az utcákon kibontották fényszirmaikat az oszlopok sárga üvegvirágai. Hideg, őszi eső kopogtatott a szobák ablakain és a szél kegyetlen játékot játszva, hol innen, hol onnan csapott be a járókelők ernyői, kabátjai alá.

A lány a szobájában ült. Gondolataiba, emlékeibe mélyedt. Az elmúlt napot, a munkát, az üzleteket, az utcát, az őszt, a hideget már maga mögött hagyta. Valami régi tavaszban járt, amikor úgy érezte él, amikor még azok a szemek nevettek rá, még azok a karok ölelték. Akkor boldog volt. Boldog, mert hallotta az Ő hangját, látta az Ő nevetését, érezte az Ő csókját és az Ő szeretetét... mert akkor még azt hitte, hogy az Ő szeretete örökké tart majd.
Máskor is volt, hogy megszűnt egy-egy számára fontosnak hitt kapcsolat, de egyik sem hagyott ilyen mély nyomot benne... Most csak eltelnek a napok szinte észrevétlenül és az egyedül töltött esték magánya, mintha valami áttetsző burába zárná. Tudja, hogy nem így kellene, nem kellene egyedül lennie és hívják is sokan, sok felé...
De az emlékek fogva tartják... már közel egy éve... azóta még őszintén, tiszta szívvel mosolyogni sem tudott senkire...

Most is csak ül az ágya szélén és valami kedves régi emléket próbál felidézni. A szobát betöltik a hangszórókból előtekergő dallamok. Lágyak és bizsergetőek. Szinte ez az egyetlen dolog, ami a valóságból elér hozzá. Már megfürdött, de köntöse alatt nem volt meztelen. Fel vette legszebb fehérneműit, mintha most is őt várná. Mintha azt remélné, hogy belép az ajtón, átöleli és miközben csókokkal borítja el, kezei ezer örömet adva fedezik fel csodásan felékített, vágyaktól égő testét.

Gondolatai közben lassan végig simította a nyakát és a combját. Ettől a köntös kicsit szétnyílt és az állólámpa halvány fénye szabadon suhant végig előbukkanó selymes bőrén, feszes harisnyáján, hátracsukló fején. Végig feküdt az ágyon, lábait felhúzta, szeme becsukódott, a fejét hátrahajtotta... és látta, amint Ő hajol fölé... amint közeledik a szája, már érezte az érintését...

Hírtelen, valami koppant az ablakon. Nem olyan szúrósan, de mégis lágyan... mint az eső, hanem tompán... A lány kinyitotta a szemét és az ablakra nézett.