Roland 2. rész

Unottan álltam neki a házimunkának közben, pedig zenét hallgattam. Próbáltam a gondolataimat terelni az álmomról, de minduntalan sikertelenül. Megfőztem utána, pedig elmosogattam. A vízcsobogásról eszembe jutott a közös fürdésünk. A hideg futkosott a hátamon a gondolattól. Visszairányítottam az elmém a valóságba. Neki álltam a sütésnek, hiszen szoktam a kollégiumba vinni valamilyen édességet, amivel a többieket . A krém keverésénél tartottam, amikor a kapu nyikorgására figyeltem fel. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, hiszen egy barátnőm le akart jönni hozzám. Folytattam a tevékenységem. A kopogtatásra az ajtó felé fordultam. Az ereimben meghűlt a vér. Az ajtóban álló alak magasságra megegyezett Rolanddal. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, hogy talán ő az. Kinyitottam az ajtót gombóccal a torkomban... de nem ő volt az. Csak a bátyám egy ismerőse jött. Gondolatban fellélegeztem. Hamar el is ment, mert volt még dolga. Nem bántam, mert most az egyedüllétet sokkal jobban élveztem, mint a társaságot.

Már bőven kész voltam mindennel és a számítógép előtt ültem, mikor újra nyikorgott a kapu. Az ablakhoz mentem és kíváncsian kikukkantottam. A szívem kihagyott egy ütemet. Rögtön felismertem Roland alakját, még az arcára se kellett rá néznem. Egyre jobban közeledett, majd kopogás. Szinte mozdulni sem bírtam, csak szívem vert de az nagyon gyorsan. Még egyszer kopogtatott. Kinyitottam az ajtót.
– Bejöhetek?
– Persze.
Beinvitáltam a lakásba, rögtön üdítővel, kajával, de nem kért semmit sem. Csak beszélgettünk. Szóba került szinte minden, hirtelen látogatásának az oka is. Kiderült, hogy a nem kellett végig bent maradnia dolgozni. Úgy gondolta meglep egy találkozással, ami sikerült neki. Mint minden beszélgetésünk alkalmával, most is szóba kerültek az álmok. Szinte rettegtem attól, hogy mit kell elmondanom.

– Rólad álmodtam – mondta és bennem megállt az élet. – Kellemes volt. Főleg, hogy veled lehettem.
Ezzel még nem is lett volna gondom, hiszen már sokszor mondtuk egy másnak, hogy szeretjük a másikat, de pusztán barátságból.
– És mit álmodtál? – Kérdeztem félelemtől elcsukló hangon.
– Az ágyamban aludtunk mindketten, szorosan öleltük egymást. Hajnal lehetett. Felkeltem és néztem, hogy alszol, attól a képtől nyugodt voltam. Azt éreztem, hogy akkor és ott elválaszthatatlanok vagyunk.
– Valóban? – Éreztem, hogy a vér kiszökik az arcomból.