Illúziók az életemből 3/7 - Érett hölgyek dicsérete

Irta: Illuzio 2002.

Régóta lejárt hozzám.
Kedves mosolygós hölgy volt, alacsony mindenhol gömbölyű de nem kövér. Sosem mertem megkérdezni hány éves de ötven felé közeledett. Haját szőkére festette, szeme sarkában az apró kis szarkalábak vidáman ráncolódtak, ha nevetett. Öltözékéből látszott, hogy ad magára de nem volt kirívó.
Egy borozóban dolgozom, egy szállodán belül.
Ő meg a szálloda étteremben.
Szegről, végről szakmabeliek vagyunk. Cigiért szokott bejönni, meg szabadnapjain egy-egy kávéra.
Az első látásra megkedveltem, nem is tudom miért. Van, hogy valaki szimpatikus az embernek ok nélkül, míg mást, ha okot ad rá se tudok magamhoz közel érezni. Beszélgettünk. Először néhány udvarias mondat időjárás, forgalom, család. Elvált, az ország másik végén élt szegeden Itt kapott munkát hát idejött a felettünk lévő panzióban lakik albérletben. Gyerekek, három is van, már családosak Szétszórva az országban minden felé, csak ünnepekkor szoktak találkozgatni valamelyiküknél.
Régebben le-leugrott valami okkal: Jaj Gyula adjon már egy doboz üdítőt meg egy pakli cigit! – majd ott maradt a pultnál beszélgetni. Néha olyan furcsa, tájjellegű szavakat használt. Ezt is imádtam benne.
Aztán már nem magyarázkodott csak leült a kedvenc asztalához rágyújtott és nézelődött. Tudta, ha ráérek, úgyis megyek. Viszem a kávét sok cukorral, és beszélgetünk. Mit tagadjam ezek a 10-20 percek voltak legkedvesebbek az egész napban. Kellemes, jó társalgó volt. Figyelt a partnerére és értette a humort.
Az egyik este nem sokkal zárás előtt jött. Forgalom már nem volt. Odaültem mellé. Megvárta, míg a maradék egy-két vendég is elszállingózik, majd megkérdezte: nincs e kedvem fent folytatni a beszélgetést.
– Ma én hívlak meg egy kávéra – mondta és zavartan sodorgatta az asztalterítőt.
Magamtól talán sose mertem volna kezdeményezni, de most ezt jól áthidalta. Mind a ketten tudtuk mire szól a kérdés. Bólintottam és megsimogattam a kezét az asztalon átnyúlva.
Felmentünk hozzá.
Látszott rajta hogy nagyon félénk, még csodálkoztam is – három gyerek után?
Kávét, teát egy kis apró sütemény? Majd albumot rakott az asztalra. A fene se fog most udvariasan cseverészni, csipegetni mikor a gyomromon érzem azt a feszültséget, amit tizenéves koromban az érettségin.
Pedig lassan a duplája is elmúltam már. Magamhoz húztam, valamit dadogott – még nem volt időm zuhanyozni ma.