Kaland(?) - Te vettél rá erre is

Tadamm, tadamm... rózsaszín párduc... szólt már egy ideje a telefon. Ez volt az ébresztő hangja. Szerette ezt a dalt. Erre valahogy mindig szívesen ébredt. De ma nem. Ma semmire nem ébredt szívesen. Más volt ez a reggel és nem értette miért. Kristálytiszta tudattal nyitotta fel szemét. Semmi homályos reggel, semmi álmosság. Mindig erre vágyott, hogy kipattanjon a szeme és máris egyetlen másodperc alatt, a világ aktív része legyen. Most mégsem esett jól neki. Csak feküdt az ágyban mozdulatlanul és hallgatta a telefont, ami pár másodperc múlva elhallgatott, hogy tíz perc múlva ismét rázendítsen.

Tudta, érezte, a mai napon történni fog vele valami. Történnie kell, mert különben mi értelme lenne, így ébredni? Nyújtózott egy nagyot, hogy picit még a csontjai is ropogtak belé és lelökte magáról a takarót. Egy hirtelen mozdulattal kiugrott az ágyból s elindult a konyha felé. Bekapcsolta a kávéfőzőt. Van öt perce, míg lefő a kávé. Ez pont elég arra, hogy megfésülködjön.

A fürdőszoba tükrében vizsgálgatni kezdte önmagát. Fiatal nő arca nézett vissza rá, de valahogy most kicsit idegenül. Mintha nem is ő lett volna, mintha kívülről látná önmagát, hidegen, tárgyilagosan. Nem túl szép, de nem is csúnya arc volt ez. Átlagosnak mégsem mondható, s a reggeli kócosság még jól is állt neki. Megnyitotta a csapot, hideg vizet vett két tenyerébe, beletemette arcát a friss vízbe.
Közben a kávéfőző halálhörgést hallatva tudatta, hogy ő már megtette a dolgát. Remek! Induljon hát a nap, ami talán más lesz, mint a többi – gondolta, s elkészítette reggeli kávéját, de ma picit több cukorral és több tejjel, mint máskor, mert hát mégiscsak alkalmazkodni kell a reggelhez. Még a száját is mosolyra húzta.

Ezután minden úgy történt, mint máskor. Gyors tusolás, kis parfüm, semmi smink, farmernaci és nagy fehér pulcsi. Az utcára érve, kellemes simogató napsugár fogadta. Ez az! Ezt mindig szerette. Ezt az ölelő, meleg fényt. Sietnie kellett, hogy el ne késsen a munkából. Gyalog járt, mert utálta a tömegközlekedést, de ma buszra kellett szállnia. Fura – gondolta – mitől lett ilyen fényesen ragyogó kedvem? Nézte az embereket / azok is őt /, s immáron sokadszor is megfogalmazta önmagában, hogy ő soha nem szeretne ilyen befordult és kiégett lenni. Közben észre sem vette, hogy mosolygott, állandóan mosolygott. Mire beért az irodába, már ragyogott.