A mi kis ártatlan játékaink 1. rész

Bevezetés

Különös, új izgalmakat hozó év volt az idei. Egyszerre minden megváltozott körülöttem. Harmadéves voltam a fősulin, és hazaköltöztem. Nem jószántamból tettem, de az én drága lakótársam lelécelt egy hétvégén, otthagyva nekem a albérletet a számlákkal. Sikerült őt pótolnom, de az új lakóval semmi közünk nem volt egymáshoz. Aztán barátnőm esett bele valami chicagoi srácba, akivel a házasság is összejött neki – hamar odébb álltak. Elkezdtem járni a volt szobatársam nőjével, de ennek se lett jó vége, mert csak addig tartott a dolog, míg a haver újból elő nem került. Mondanom sem kell, már nem erőltette az együttlakást. Szóval egy röpke hónap megszabadított a legjobb barátomtól, a bérlőtársamtól, a csajomtól. Hogy ki ne felejtsem, a suli horror volt, a kosztpénzért meg burcsáznom kellett. Jólesett volna már lenyugodni egy biztonságos kikötőben. A pénzspórolás is nehezen ment, így hát mint a többi jó huszonéves, egy időre hazaköltöztem. Így hálisten megszabadultam a trágya melómtól is.

Szüleim visszavonultan éltek, a tél nagy részében nem is laktak otthon, és hát itt majd mindig tél van. Egy házban laktunk, jó messze a sulitól, de busz, vagy egy kocsi mindig kéznél volt, így még mindig olcsóbban jöttem ki, mint egy albérletben. Aztán itt volt a testvérem. Egy évvel fiatalabb, mint én, de a suliban késett egy évet; még mindig a családi ház melegét élvezte. Laurát mindig magának valónak láttam, aki nagyon óvatos a kapcsolataiban, főleg az idegenekkel. Tavaly kellett volna fősuliba mennie, de egy évet kihagyott, csak tengett-lengett otthon, mielőtt elkezdte ugyanazt az iskolát, amibe én is jártam. Szóval remélhetőleg még a suliba járáson is spórolhatunk némi pénzt, ha együtt jövünk-megyünk.

Nagyon jól kijöttem vele, és most ugyanabba az állapotba csöppentünk, amiben korunk elején már voltunk egyszer. A szüleink akkor egy kis városba költöztek velünk, ahol a velünk egykorúakkal szinte semmi közös nem volt bennünk. Senkit nem ismertünk, csak egymást – úgy hozták a körülmények, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz. Volt egy rakás közös játékunk, egymással bújócskáztunk, fogócskáztunk, monopoliztunk, csikiztük egymást; imádtunk játszani, csupa szép emlék. Néha talán átléptünk néhány korlátot, de mindig ártatlanok maradtunk, s szüleink távollétében (csakúgy, mint ma) egymást kárpótoltuk a szeretethiányban. Fogtuk egymás kezét tévézés, séta közben, mindig közel egymáshoz, meg ilyenek.