Könyvtár

Fiktív történet egy budapesti gimnáziumban

A péntek mindig a kedvenc hátköznapjaim egyike volt. Egész nap laza órák voltak, hosszú szünetekkel megszakítva, amelyet ilyenkor a diákok örömmel töltötte az udvaron sétálással, labdázással vagy beszélgetéssel. Én azonban mégis a könyvtár hűvös falai közé vonultam vissza: lévén aznap délután a kis fakultációm, át kellett néznem még a beadandó esszémet, mielőtt levittem volna a számtek tanáriba nyomtatni. Már lassan fél órája ültem a monitor előtt, a szemem kezdett káprázni a fekete betűk és a fehér háttér okozta kontraszttól, amikor az egyik osztálytársnőm lépett be a mögöttem lévő könyvtárajtón. Ő volt az egyik legszebb lány az osztályban. Kreol bőréhez kék szem társult, vállig érő dús, barna hajában szőke mellírózott csíkok futottak, ettől minden fiú fantáziájának egzotikus csemegéjévé vált. Régebben aerobikozott, most pedig versenyszerűen táncolt. Ettől nagyon szép, izmos teste volt. De mindenki a gyönyörű, gömbölyű fenekéért szerette a legjobban, amelynél tökéletesebbet talán sokan nem láttak. És így, tavasz végefelé előszeretettel viselt lábszárközépig érő feszes farmert, amelyből egy lépcsőjárás alkalmával bizony-bizony gyakran kikandikált minden nap egy másik képviselője gyönyörű tangagyűjteményének.

Letette vállpántos táskáját a mögöttem lévő asztalra és leült a géphez eggyel mellettem. Azon a napon egy közepesen kivágott toppot viselt, melyen a narancssárga és a sárga csíkok sűrűn váltották egymást, alulra pedig feszes farmert vett, és ahogy előrehajolt, előtűnt piros, vékony, tangája. De nem csak a teteje: szinte teljesen kilátszott, egészen addig a pontig, ahol a szövetcsík eltűnt feneke vonalában. Ettől a látványtól már képzelhetitek mennyire tudtam odafigyelni az esszémre. Szemem káprázatos delírium váltotta fel, vadul fantáziáltam arról a lányról, akinek fél méterre tőlem szinte mindenét láttam. Ekkor hirtelen felém fordult, éppen volt időm értelmes arckifejezést ölelni, előtte ugyanis eléggé elbambultam. Egy váratlan kérdéssel fordult hozzám:
– Segtenél? Nem akarja megnyitni ezt az oldalt.
– Persze – válaszoltam, amilyen higgadtan csak tudtam. De a szívem már majd kiesett a helyéből.