Teaház

A tegnapi nap felkavaró eseményei után óriási késztetést éreztem, hogy ezt napot ne Budapesten, hanem egy vidéki városban töltsem.
A város egyik eldugott utcájában lapul meg a teaház, én rövid, céltalan kóborlás után találtam rá. Hétköznap délelőtt nem sokan látogatják, szinte egyedül voltam és behúzódtam a keleties hangulatú teázó egyik hátsó szobájába, és elővettem a notebookot. Az elmúlt éjszaka még élénken dolgozott a fejemben, egész úton idefelé őrült fantáziáim voltam, a legkülönbözőbb szituációkba képzeltem bele magam, a legpikánsabb helyzetekbe, és nagyon kellett koncentrálnom, hogy a vezetésre is jusson a figyelmemből. De megérkeztem, és végre belevethettem magam abba, amit előre elterveztem, a történetírásba. Kikértem a teámat, egy kis tejszínnel és közben próbáltam az első mondatokat megfogalmazni, hogy mi is történt tegnap. Már az elején éreztem, hogy nehezen fog menni, hogy nem tudok tárgyilagos maradni, nedvesedni kezd a bugyim, és egyre hevesebb a szívverésem.
Még szerencse, hogy egyedül voltam, a pincérlányok sem zavartak, teljes volt a nyugalom, és csak reménykedtem, hogy nincs bekamerázva a hely. Egyre inkább beleéltem magam, felidéztem minden pillanatot, minden olyan érzést, amiben korábban nem volt részem. Mindent részletesen le akartam írni: a vágyat, a forróságot, a nedveket, a tenyér erőteljes markolását a fenekemen, miközben egy vaskos hímvessző döfköd mélyen, hátulról. Teljesen belefeledkeztem a történetbe, jöttek a szavak, a mondatok, és nekem mindent le kellett írnom.
Ekkor vettem észre, hogy a szomszédos asztalnál ül valaki. Egy fiatal fiú. Ő is teát kért, és kényelmesen elhelyezkedett a párnákon, látszólag otthon érezte magát. Én meg egyre kényelmetlenebbül, pár pillanat alatt teljesen ideges lettem: Észre fogja venni, hogy mit csinálok, hogy milyen izgatott vagyok, de talán nem látszik rajtam, talán nincs is mit észrevenni. A szemem sarkából időnként odapillantottam, és az, hogy nézett, már elsőre feltűnt, de ez még akár véletlen is lehetett volna. Csakhogy egy perc elteltével még mindig nézett, sőt már mosolygott is rám. Kedves arca van – gondoltam, és éreztem, hogy a mosolya az idegességemre is jó hatással van. 24-25 éves lehetett, éppen csak annyival fiatalabb nálam, hogy ne tartsam gyereknek, de az is láttam rajta, hogy ő még egy ideig nem fogja elkötelezni magát.