Hirtelen felindulás - A kőműves hatalma

Elmondanék valamit neked. Sok valamit mondtam már, de ez most más. Másik marhaság. Ez a nyitószó – marhaság. Marhaságot hegyre-hegyről szavalni sokkal könnyebb és repül a billenytűzet magasztost, ember még nem járt ott, mint keretbe foglalni egy kedves mesét, mely semmiség.

A kádat sikálta, a tisztaság felé félúton. Bedőlve, gömbölyű feneke ringott csábosan. A spórolós anyagból sortocska, a gömbök és a rések világát takarta, pont eléggé, pont izgalmasan. Gubaci Miklós a kőműves úgy jön a képbe, hogy mikor a ház épült, ő hirtelen úgy döntött, nem húz falat a vécé és a fürdő közé egészen, csak olyan derékmagasat. Ezért szemlélhette takarító párját Tamás, miközben vizelt. A kád volt nagyon szennyes, vagy Andi is rájött, eme tevékenység szülhet még mesét, alaposkodott egyre. Tamás, miután az utolsó cseppeket kifacsarta, fogta a csövet még, és az keményedett a kezében szennyvízelvezetőből hímek büszke ékévé. A csaphoz lépett, engedte a vizet, várta jó langyos legyen – Tamás szerette a langyosságot, a romantikus filmeket, mindent, amit a szájába rágnak, mert magától ilyeneket nem volt képes teremteni. Lelögybötyölte tehát fütykösét, mert szerette a higiéniát is. Lecsúsztatta a gatyáját és a mosógép felé rúgta, emígy akadálytalan kapta csípőn nejét.

– Jaj ne mááá – kiáltott fel Andi, olyan meglepetten, ahogy képes meglepődni a rigó, hogy ismét lett reggel. De azért kuncogott is bátorítóan. Függetlenül attól, mi sül ki ebből, tudta, jó nap lesz ez. Feszültségek ürülnek a férjből, az már biztos, és ami még biztos, csak akkor biztos, ha a fegyver elsül. Mert Andi ezt akarta. A női akarat a szép napok alapja.
Tamás belesimított a tulajdonába, felülről-lefelé tapintotta át, minek adja mindjárt át magát. A keményen puha kis farpofák között ennyi év után még mindig nem különbözött számára a sok micsoda, a biztonság kedvéért mindet simogatta és Andi nyöszörgött, mert megszokta, hogy kell. A férficombok közt összeszorított lábbal segített abban, hogy a tapadós holmikat legörgesse róla élete pasija. Lépést váltottak, a nő immár terpeszben, a férfi állt lábak közt három lábon – ó átkozott sablonságok, három láb, de'szen így volt – támaszkodott a nő hátán, az meg tenyérrel a kád túloldalát markolta, felkészülve a rohamra. Örülve a biztosan tudottnak, jobbjának mutató ujját a forró lyukba mártotta Tamás, ekkor már Tomi, és dörmögve a remélt kéjt, hallva az asszonyi helyeslést, hitte pusztán az ujját, ahogy ki-be húzogatja micsoda gyönyört fakaszt. Aki tanult némi anatómiát, tudja, érzőideg nincs ott pusztán ilyen gépies ingerre, mert a teremtő nagyon ravasz mód faragta az asszonyt. A hit fontosabb ennél, a korral érik meg ennek tudása. Andi tehát a vélt jeleit mutatta és balga mód, lustán, az évek során ebbe éltette szegény embert.

Van ebben valami mélyről jövő filozófia, ami több, mint pusztán a pina zegzuga. Hajdan a vadonban azért nem kellett gyönyör a nősténynek, ne adja olcsón a szaporodáshoz magát, legyen a túltermelésnek gátja. Mostanság, hogy az átadott tudás az orgazmusok titkát is anyatejjel adja, nevezzük női ravaszságnak. Alattomos Éva tovább fertőzi a földet, hogy az utódjait megóvja, az igavonó barmot a családnak, magának megtartsa, jobb ha nem árulja el, mi jó egy nőnek, hiszen akkor még az ember kellendőbb lesz másutt. Így is sok a kísértés, túl nyitott és lakott világ!
Andi nem volt gonosz, tettében semmi megfontoltság, az ösztön tette benne a dolgát és önmaga élvezetének ellenségévé is egyúttal. Célratörő teremtésként az ő ösztöne ezt diktálta, nem a kereste, vágyott helyette a biztonságra, s erre a célra az ő Tamása pontosan megfelelt.

Belefáradva a napi robotba a modern éva, nem járt már aerobikra, tisztában volt azzal, hogy erőnlét híjján ezt a pózt sokáig nem bírja. Köröket, végtelen jeleket, spirálokat rajzolt a popsija, rövidke pólója alól kikandikáltak mellei és finoman csattantak a tekergős táncra egymáshoz, magukra vonva a kezek figyelmét. Tamás a nője lába közé dörgölődzve markolászta a gravitáció segítségével pont markába lógó ciciket, a súrlódás fizikája tette borsónyi keménnyé benne a hegyek csúcsát. Hogy imént a hüvely normál flóráját jól megkotorászta, abból a lényeget nedvesnek érezte, és mert Andi is említette, készen áll az asszony – kinek fejében olyasmik jártak – amott még egy szappan folt, ebédre tán már felolvadt a csirke – Tamás csak arra gondolt: Most aztán jól megbaszom. – énjébe égett régen, hogy a szenvedélyre nincs más szó, csak ami hirtelen jön és neki ez jött, és mert állat az ember is, és mert ilyenkor nem leplezi.

Önmaga örömére, Andi boldog nyögésén elandalodva picit, érzékenyen, finomkodva hatolt a mély elejére, aztán felettébb bevadulva, hogy elsőre eltalálta, egészen mélyre. Ott kivárt az ember az állatból, micsoda extázis vált ki, hogy magából egy darabot az asszonynak adott.
Andi kezdte elveszteni türelmét, valamint az egyensúlyát, ezért sziszegte. – Csináld! – Vágy nélküli füllel, épeszű ember azt hallotta volna, mi lesz már, unom! – pár évvel később tán lesz ebben a szóban egy dögölj meg filing is, de mit számít. Tamás ezt ott és akkor úgy értette, oda van érte a nő és a teste. Onnantól kezdve vadul lökdöste. Ölelte az egyetlen létező szervét a nő egyetlen létező szerve, hívta, vitte, messze-messze. A látvány, a csoda, hogy ebben a pózban látja, amint felhasítja, eltűnik és újra, és csattan bőr a bőrhöz és siklik és dörzsöl és a domború-homorú női hát tornája és a hangok... ősi nóta. Andinak... a kád alja és a vér a fejében és igen kicsi élvezet, hogy benne élveznek, hogy ad, hogy akarják adjon és a szivacs – vileda utánzat, mert párban pont annyi, mint abból egy, jó vétel volt – és a színészi játék, hogy időben élvezzen, már úgy képletesen. Utolsó erejével fél kézzel jól kitámasztva állta a lökéseket, a másikkal alagutat talált, hogy cirógassa a férfi golyóit és érezze, amint eltűnnek, érezze, hogy most sikoltani, vonyítani kell, – boldog eksztázis – mert még öt másodperc, még négy...
Megtartani a kéjtől elborult agyú embert, ki éppen ürít és immár szinte teljes súlyával a hátára nehezedik, elgyengülve, szuszogva, lassan ébredve. Andi lenyelte a menjmár – című nótát, még új ez a házasság – cserébe kapott szúrós-borostás puszit a nyakára, búcsúzóul.

Felszabadultan mosolyogtak eztán mindketten. Andi a féltiszta kádat felpróbálva mosta átszellemülten birizgálva alaposan vérbősült alantját – ha ideje lett volna, rá is ébred, most kezdhetné ő azt, amibe oly könnyen, hányaveti mód belement. Helyette, nevetve engedett vizet Tomi fütykösére, amit az odalógatott neki kajánul vigyorogva és az örömködés jegyében törölköző helyett lenyalogatta róla a vízcseppeket. Tomi leplezendő elérzékenyültségét, mely szerint a legjobb nő a világon a neje, megjegyezte röhögve:
– Ez a dugás nem jött volna létre, ha nincs Gubaci Miklós a kőműves.
Régi poénjuk már ez. Húsz évvel később, ugyanezt meséli majd Tamás, fiának tizennyolcadik születésnapján, már olyan szempontból, hogy a létezésének okát éppen időszerűen tisztázzák.

Takarítás közben – lépcsőt csiholtam végtelen szenvedéllyel – hiper telefonjával levideózott egyik rabszolgatartóm. Ennyit érek, érzem és valamiért ezt az le kellett gyorsan jegyeznem. Ezen keretből, bár úgy tűnt, a történetet leírtam, most jönne a lényeg. Most jönnék én. Csak elment tőle a kedvem, ki tudja miért. Így akkor lett ez egy hinta, melyet meglökök, leszaggatom a magasztost és a láncot, mely a röpülés illúzióját adta volna és a csattanója, olcsó sorvég, mintarím, egy Rím, végtagokkal, kificamodott bokával. A keret alja.