Oly szép vagy pillanat... 3. rész

Szavazás átlaga: 7.58 pont (33 szavazat)
Megjelenés: 2007. február 25.
Hossz: 22 020 karakter
Elolvasva: 5 404 alkalommal
2004. augusztus 25. szerda

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.


Visz a vonat,
órák óta,
már nem látok, nem hallok semmit, a kikapcsolt az agyam!
állok az ablakban, nem észlelem a külvilágot,
kint sötét,
az ablak tükör,
kintről megtört öreg néz a fülkébe,
jobbal megtörlöm a szemüvegemet, ő is, de ballal!
Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban,
Hallgatva lágyan zúgó kerekét,
Át néma síkon, holdas alkonyatban,
Nézvén az ablak sötét keretét,
Min úgy tűnik a táj át, tovafolyva,
Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül,
Mintha bús művész bús vázlata volna,
Ki száz képet kezd, s egynek se örül?
(Tóth Árpád: VIZIÓ A VONAT ABLAKÁBÓL)

Hirtelen hallom a vonatot, hídon haladunk, készülődjünk!
az üléshez hajlok, hogy csókkal ébresszem, mint négy évtizede mindig, ha ide értünk
levegőt csókolom, mert nincs kit
nincs kit?
nincs kit! az ülés üres!
nincs kit! az ülés üres! már egy éve üres!

Az eszem tudja, a szívem nem, sohasem hajlandó elfogadni, hogy már egy éve nincs!
Negyven év után fáj az űr!
Torrichellinek nincs igaza, a természet (az enyém biztosan) irtózik az űrtől!
Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni!
Miért: Nem? – jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! – lázadhatnak
k
alf
ín
s düh harsonái:
Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny.
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb-
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem:
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen! (Szabó Lőrinc: Huszonhatodik év).

Fáj a zsebemből felharsanó
c
alf
alf
rg
alf
és
, keresnek!
Ki kereshet? Akit várok nem hív! Már sosem hívhat!
Fáj a követelődző zaj, kikapcsolom!
Ellentmondást nem tűrő stílusában Tündérkém (legidősebb unokám) közli, hogy ma átvette a jog-sit, az árkodi állomáson vár, mert ő visz haza.
Haza?
Van még?
Számomra létezhet még ez a fogalom?
Létezhet még valaha? Közel egy éve keresem, de nem találom erre a kérdésre a választ!
Egy éve viszont tudom, hogy a lélektelen a test is teszi a dolgát.
Másként csattognak a kerekek, felveszem a csomagom, kilépek a kocsi folyosóra, balról félig sötét épület, ez az árkodi VI. őrház (mögötte lévő kubikokban jövőre is békaszámlálást kell végezni, negyvenegyedszer, de kivel és minek)!
Fékezés, állomás, "Árkod! a vonat egy percet áll", leszállok.
Tündérkém mellett egy fiú (az arca nem, de a szeme ismerős! Honnan is? Nyakigláb kislány, 1980/81. I/Z. azaz mai néven 9. zenei osztály, ablak felöl második sor, dióbarna csurka, mindig nevető száj)! Tündérem a nyakamba, puszi, kézfogás, bemutatás, a fiú nevét nem értem (csak a Zolit), de máris mondja, miközben elveszi a bőröndömet: Tudja Tanár Úr, édesapám szerelt fogadásból damilt a naplóra...
Már emlékszem, a mindenért felcsattanó kolleganőnek akartak "kedveskedni" damillal távol-ról mozgatható
n
alf
ap
alf
alf
va
alf
l
. A vakmerő tettért egy csókot ígért a "hős" fiúnak az a barna kislány, biztos megkapta, mert az eredmény itt szorongatja az unokám kezét.
Elindultunk.
Parkoló, amíg elhelyezkedem, beteszik a csomagtartóba a táskám, közben gyors puszi és szétrebbenés. Tündi és Zoli előre ül, én hátra.
Elindulunk, Tündérkém megállás nélkül csacsog, arcán a "ne is kérdezd Nagyapa, akkor sem árulhatom el, hogy szülinapodra vettünk neked egy... " típusú izgatott mosoly.
Félek, hogy még elszólja magát, ezért inkább lehunyt szemmel hallgatok.
Somolygok, amikor minden sebességváltásnál találkozik a kezük.
Gyorsan megtesszük az Árkodtól Jenőfalváig vezető mintegy húsz kilométert.
Megállunk, Zoli kiszáll, lehunyt szememet látva egy puszit megreszkíroznak.
Kinyitom a szemem, előre ülök, közben oldalt kézfogás, puszi Tündi arcára, pirulás.
Tovább indulunk
Tünde jól, természetesen vezet, megdicsérem.
Befordul.
Lakótelep (akkor is az, ha most lakóparknak nevezik, ez másképp csúnya és drága), befor-dulunk egy új utcába, megálltunk egy ikerház előtt. Megismerem a helyet, néhány hete sétáltatott erre három lányom.
Megérkeztünk!
Gyere Papa! Megérkeztünk hozzád! – mondta Tündérem.
Szép, rendezett udvar, a friss vakolat és a frissen ásott föld szagát érzem.
Az ajtó mögött öt
g
alf
ye
alf
rm
alf
ek
alf
em
házastársával, és tizenhárom unokával várt, a tizennegyedik hozott haza. (A legnagyobb tavaly érettségizett, egyetemista, óvónőnek készül, a két legkisebb még pocaklakó, de a létszámba máris beszámítjuk).
Kétfelől karol belém a két kisebbik lányom, minden helységet más mutat be, mindent magya-ráznak, mindenütt új berendezés, csak a tetőtéri szobába került át a régi dolgozóm (minden részlet gondosan visszahelyezve, mintha az eredeti lenne). Minden apró részlet a felém áradó szeretetett mutatja, a földszinti nagyszobát elfoglalta a méretre készített asztal, ami körül mindnyájan elfé-rünk. Ezért nem engedtek haza, és találtak ki mindenfélét az ott-tartásomra komámék.
Megköszöntem családomnak a gondoskodást, a segítséget, minden apróság sugározza sze-retetüket. Az emeletet mutogatják, amikor ajtó nyílik.
Vacsora, lányok teríteni, fiúk hozzátok be az autóból az ételt! – hallottam egy csengő szop-ránt.
Letekintek a galériáról, azt hiszem, a szemem káprázik, tudom, megcsalt az érzékem egy pil-lanatra. Előre engednek, lesietek. Keresztlányom, Veronika kitárt karokkal vár.
Csókollak Kedves! – mondta hozzám lépve, átölelt, megpusziltuk egymást. Kezem megfog-va az asztalfőhöz vezetett, mellém ült, – Mesélj, hogy érzik magukat édesék? Milyennek ígérkezik a szarvasbőgés, lőttetek valami? Hogy bírják még kint az erdőben? – Kérdezgetett szüleiről, akiktől jöttem most haza.
Megígérték, hogy télre beköltözzenek a faluba. – válaszoltam.
Mindenki megindult, és néhány perc múlva az asztal hidegtálak, sütemények, gyümölcsök, azaz minden földi jó alatt roskadozott. Leülünk, csak velem szemben maradt egy karosszék üre-sen. Egy éve már üres, senki sem ül bele.
Néhány perc múlva már a családi étkezéseink megszokott zaja olyan érzést kelt, mintha a boldog múltba élnék.
Hirtelen leoltották a villanyt, a félhomályban hatalmas tortát toltak be egy zsúrkocsin a szé-kemhez. A tortán hatvanegy gyertya égett. A nagy torta mellett (mint húsz éve szokás, negyvennel kevesebb gyertyával) egy kisebb, Zsuzsi lányom tortája. Körülnéztem, egy szempár hiányzott, Ti-mi már soha sem köszönt.
A család biztatása közben, és Zsuzsi lányom és unokáim segítségével elfújtam a gyertyákat. Elkezdtem a felszeletelést, és – szokás szerint – fordított születési sorrendben a kiosztást. Gördülé-kenyen folyt a régi rituálé, mint amikor még Tímea vezényelt, nem is gondoltam az elmúlt évre, elandalodtam, kitöröltem agyamból a rosszat, nem is történt meg csak...
Ez már az enyém, ezért csak kicsit vágj, itt a tányérod, kedves! – hallom, de nem Timi, ha-nem Veronika hangját, döbbenetem hoz vissza a valóságba.
Minden unokám kisebb-nagyobb meglepetést készített, és adott át.
G
alf
ye
alf
rm
alf
ek
alf
eim
ajándéka a régi, emlékekkel fájdalmasan teli nagy házunk helyett, ez, a sok szeretettel választott, és berende-zett új ház (a régi házat nagylányom – Erzsike – maguknak alakíttatta át). Veronika hímzett az új asztalra egy terítőkészletet.
Mindenki mindenkivel beszélgetett, gyorsan a szokásos családi zsivaj tette meghitté az ün-nepet. Csoportok alakultak ki, a megszokott módon. Hol egyik-hol másik kis unokám jött az ölembe, kérte rajzoljunk, meséljek valamit. Hirtelen a négyszáznapos óra (nagyapám kapta nász-ajándékként, négyszáz naponta elég egyszer felhúzni, és beállított időben a Rákóczi indulót játsz-za) kezd muzsikálni. Mindenki felkapja a fejét, ideje hazamenni. Amióta megörököltem a legidő-sebb jogán, mindig ez jelzi a családi alkalom végét, most is már elmúlt tíz. Erzsike rám kacsint, biztos ő állította be anyja helyett. A család megindul, már karmester sem kell, lányok a maradékot hűtőbe, az edényeket a mosogatógépbe rakták, a fiúk gyorsan összesepertek-porszívóztak. Gyer-mekeim elkezdték családjukat összeterelni. Bő félóra alatt már a házban mindenki mindenkitől elköszönt, a holnapi programot még sokadjára pontosítják (unokáim még kiélveznék a szünidő utolsó napjait közös programokkal). Kimegyünk a ház elé, újabb félóra mire minden unokám a megfelelő kocsiban ül (kedves játékuk a "még ezt beszéljük csak, meg aztán máris megyek! " és megy is egy másik unokatestvérhez, egy másik kocsihoz, ami a permutációk nagy száma miatt sokáig tart), és dudálások-integetések között elindultak.
A sarokig nézem őket, házra visszanézve az ikerház másik oldalán teljes a sötét, de az enyémen egy női sziluettet látok mozogni a konyhában. Megdöbbenek, ez nem lehet! Szinte futok a konyhába, az ajtóban megállok, látom, hogy csak Veronika, és a mosogatógépet üríti, illetve tölti újra.
Majd holnap megcsinálom. Gyere inkább beszélgetni! – mondtam.
Csak egy perc, addig tölts aszút kettőnknek. – válaszolta.
A nagyszoba "beszélgető-sarkában" ott volt a régi "gondolkodó" fotelem (csodás, méretes ódon darab, egyszer három kisiskolás unokám aludt egyszerre benne, ebben szoktam halk pipaszó mellett gondolkozni, és gyakorolni a bőrön keresztüli nézést), előtte asztalka, kanapé, kisebb fote-lek. De sok évig beszélgettünk-csókolóztunk benne, a gyerekek lefektetése után, az ölembe üllő Tímeával. Rég volt, bár csak egy bő éve, de az egy másik életben volt.
Odavittem a
b
alf
or
alf
t
, megkerestem a fedeles poharakat (csak tokajihoz használjuk, és Veronika találta Lengyelországban), kitöltöttem, meggyújtottam a gyertyát, halkan elindítottam Kodály Há-ry szvitjét (Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel Ferencsik János, 1965. ), és leültem a fotelembe, és elkezdtem a pipámat tömni.
Veronika bejött, lekapcsolta a villanyt, most is megcsodáltam alakját, mozgását. Senki sem mondaná, hogy már betöltötte a negyvenet. Egyedül élt.
Elvette pipámat, megtömte, megszívta, hogy ellenőrizte a szelelést. Fotelem karfájára tele-pedve kezembe adta a pipámat, és az elővett fidibusszal segített rágyújtani. Megvárta, hogy a do-hány rendesen égjen, majd felemelte poharát, letettem a pipát, ismerkedtünk a bor színével, zama-tával, hozzám fordult, koccintottunk, és egy kortyot ittunk a borból.
Sok, boldog születésnapot, Kedves! – mondta, és arcon csókolt.
Köszönöm Gyöngyöm, de lehet, hogy csak én fogom soknak érezni, teljesen boldog pedig, már... -mondtam.
Biztos, hogy Kereszt ezért a mondatodért haragudna! Ne beszélj szamárságokat! Már egy jó éve emészted magadat. Biztos lehetsz benne, Kereszt emléke is azt igényli, hogy lépj tovább! Az unokáidnak nagyapa kell!
Szótlanul kiittuk a
b
alf
or
alf
t
, nem néztem rá, csak bepárásodott szemüvegemet tisztítgattam.
Tegyük el magunkat holnapra! – mondta.
Hívok taxit, de ha gondolod, gyalog hazakísérhetlek, mert vezetni nem vezethetünk a bor miatt.
Hát kísérj el hazáig, Kedves! Gyalog! – mondta, a szeme nevetett. Tenyerébe fogta az ar-com, megcsókolt, belém karolva elindult az előszoba végében lévő, eddig fel sem tűnt ajtó felé. Néhány lépés után odaértünk, szembefordult és kezeimet megfogva, és mindkét arcomra csókot adott:
Megérkeztem, itt lakom. Látod, szomszédok lettünk, Kedves. – mondta nevetve.
Anyádék tudták? Mert egy utalást sem tettek erre. – kérdeztem csodálkozva.
Majd holnap mindent megbeszélünk. Aludj jól! – felelte.

Egyedül maradva felmentem a hálószobámba, a gardróbszekrényt kinyitva, egy kisebb szo-bát láttam, benne ruháimat, kitisztítva, helyre rakva. Levetkőztem, a meleg miatt csak pizsamanad-rágot vettem, lefeküdtem, megpróbáltam elaludni.
Az izgalmak, és a fáradság miatt nem tudtam gondolkodni sem, de néhány légző-gyakorlat után elaludtam a széles ágyon.

Össze-vissza álmodtam, szerelmemet (egy alakba gyúródott valamennyi régi szerelmem) akarták elrabolni, megölni, én
t
alf
eh
alf
et
alf
et
alf
lenül
k
alf
ín
alf
alf
dt
alf
am
, nem tudtam őket megvédeni. Saját sírássze-rű szaggatott levegővételemre és egy női kéz nyugtatgató simogatására ébredtem.
Nyugodj meg, Kedves, itt vagyok, vigyázok rád! – hallottam, és csókokat és simogatásokat éreztem az arcomon.
Timi? Te nem lehetsz itt! – kiáltottam.
Kedves! ébredj! Én vagyok, Veronika! Mond el, mit álmodtál! – jutott el tudatomig Vero-nika hangja, éreztem, hogy mellém bújik, magához szorít. Vékony hálóingében fészkelődött ágyamba, arcomat csókokkal halmozta el.
Álmomban újra láttam Márfi elszállítását, de most a végén már Tímea arca lett, és a katona lőtt, de nem láttam hova. – mondtam, közelségétől lassan megnyugodtam, felfogtam helyze-tünket, és így már végképp nem értettem semmit.
De, te hogy jöttél be, mit csinálsz itt? – kérdeztem.
Kedves, éreztem hívásodat, és amikor átjöttem, meghallottam a sírásodat, kedves. Emlék-szel, a szomszéd lakásban lakom, és most melletted maradok, hogy tudj pihenni. – mondta.
Köszönöm. – mondtam, még mindig félálomban.
Átölelt, félig felém fordulva, arcát arcomhoz szorítva mellém feküdt, simogat, csókolgat, nyugtatgat. Remegésem lassan megszűnt, Veronika, fejét mellemre hajtva, félig rámfeküdve keze-imet eligazította hátán és csípőjén. Óvatosan, alig mozgatva kezemet, kezdtem simogatni, feneke besimult tenyerembe, kezei válaszoltak. A simogatásaink egyre intimebb területre értek, már a meztelen mellét, hasát simogattam. Ölét az ölemhez feszítette. A fiatal női test érzése, önkéntele-nül is nemi izgalmat okozott, álltam, mint a parancsolat, már nem a barátaim kislányát, születése óta figyelt, előttem nővé serdült keresztlányomat, hanem egy kívánatos, érett nőt láttam csak ben-ne. Reakciói miatt (kezével szorította szerszámomat), tudtam, ő is férfiként gondol rám.
Az arcra, nyakra adott csókok sorozata egyszer csak már nyelveink igazi csatájává vált. Mintha évtizedek mulasztását pótolnánk, követelőzött testünk. Csak addig szakadt el ajkunk egy-mástól, amíg Veronika fején áthúztam hálóingét, ő pedig, letolta nadrágomat, Így már csak mezí-telen testünk ért egymáshoz, Veronika hanyatt feküdt, és magára húzott. Lábai közzé furakodtam, kicsit szétterpesztettem. Könyökömre támaszkodtam, hogy ne nyomjam, ezért sajnos nehezen fértem melleihez. Formás, kemény, még kislányos méretű mellét csókolgatva, bimbóit szopogatva egyre gyorsabban kapkodva vette a levegőt. Lenyúlt, merev szerszámomat a combjai közzé igazí-totta. Arcát, nyakát, melleit csókolgatva, egész testem hol alul, hol felül közeledett hozzá. Szer-számom a megnyílt, nedves kisajkai között szánkázott, csiklóját minden ütemnél simogatva, be-beakadva a hüvelybemenetébe is.
Csodálatos veled, tegyél magadévá! – súgta fülembe.
Meggondoltad, tényleg akarod? – kérdeztem.
Igen, most azonnal, hatolj belém! – kiáltotta.
A következő ütemnél jobban terpesztett, és nem visszahúztam, hanem elkezdtem bedugni a bemenet elérésekor. Égetően forró, csodálatosan szűk punciban találtam magam. Akármennyire benedvesedett, nagyon feszíthettem, mert egy pillanatra felszisszent, pedig még csak a makkomat dugtam még be, azonnal leálltam, és visszahúztam, hogy csak a hegye legyen bent, majd ismét behatoltam, már mélyebbre jutottam. Néhány mozdulat után megéreztem a szűzhártyáját, meg-döbbentem.
Ezt is nekem akarod adni Gyöngyöm? – mondtam, megcsókoltam és súlyomat térdemre és karomra helyezve éppen csak meg-megnyomogattam szűzhártyáját.
Már a tied, Kedves, hiszen mindig csak neked tartogattam, legyen ez a külön ajándékom. – mondta és feldobta csípőjét. Néhány gyors mozdulattal áthatoltunk az utolsó akadályon is. Az hosszú önmegtartóztatás és a szorítóan szűk punci miatt robbanásszerűen ejakuláltam.
Köszönöm Gyöngyöm a születésnapi ajándékodat. – mondtam, összebújtunk és simogatá-sokkal próbálkoztam megnyugtatni.
Köszönöm, hogy elfogadtad. De most aludjunk, Kedves. – mondta Veronika, és ölembe fészkelte magát. Egyik kezemet a mellére, másikat a szeméremdombjára igazította, és lenyúlva, combjai közzé igazította lankadó szerszámomat.
Néhány pillanat múlva egyenletes szuszogása jelezte, hogy már elaludt.
Én félálomban simogattam az ölemben alvó csodát. Megnyugodva, kielégülve, a jövőre most nem gondolva, álomország határán Radnóti sorai vittek át:

KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban
g
alf
ye
alf
rm
alf
ek
vagyok,
hallgatag.
Két karomban
g
alf
ye
alf
rm
alf
ek
vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Reggel teljes merevedéssel ébredtem, először nem is tudtam eldönteni, hogy valóban meg-történt, vagy csak álmomban szeretkeztünk Veronikával. A hozzám simuló meztelen teste, nya-kamat csókoló szája és kezembe simuló szemérme hamar igazolta, hogy vagy minden valóság volt, vagy még mindig álmodom.
Ismét csókokkal borítottam testét, és a reggeli félhomályban is megcsodáltam alakját. A nyelvem alatt megmerevedő mellbimbói után, csókoltam köldökét, sőt izzóan forró ölét is. Lábát szétsimítva, ölét megnyitottam magamnak, nyelvemmel és újaimmal vizsgálgattam az eddig még férfi elől elzárt területet. Ajkait harapdálva gyorsan benedvesedett, és sóhajtva kérte, hogy most ő kényeztethessen engem. Átfordulva már ő adott csókot makkomra, majd lábát átvetve derekamon, rám ült, magába igazított, lassan rámereszkedet és elképzelhetetlen vágtába kezdett, makkom a méhszájat ostromolta. A csiklóját simogattam, amikor a gyönyör végigsöpört rajta. Hüvelyének ritmikus összehúzódása hatására én is követtem a fellegekbe.
Percekig feküdt rajtam, csak akkor mozdultunk meg, amikor az elernyedés miatt, már ki-csúsztam belőle.
Szótlanul feküdtünk egymáson, hátát simogatva már kezdtünk elszunnyadni, de az órára pil-lantott és közös fürdésre hívott.
Zuhanyozás közben végig csókoltam, elé térdelve arcomat ölébe szorítva, nyelvemmel szét-feszítettem szeméremrését, és hol nyelvemet mélyen benyújtva kalandoztam hüvelyében, hol szí-vogattam csiklóját. Az állva bekövetkezett gyönyörhullám hatására Veronika térde megroggyant, alig tudtam megtartani, magam mellé fektettem. A langyos zuhany alatt, lassan megpihentünk, a csapot elzártam, törülközőbe csavarva visszavittem az ágyra, és elkezdtem megszárogatni testét. Hajunkat szárogatva, törülközőbe "öltözve" lementünk a konyhába kávét főni.
Veronika éppen elővette a csészéket, amikor Erzsi lányom nyitotta ki az előszoba ajtót, és
c
alf
alf
rt
alf
et
alf
ett
be a konyhába, végig nézett rajtunk, hozzám lépett, elmosolyodott zavaromon, látva, hogy szólnék ujját keresztben számra tette, arcon csókolt.
Úgy látom, boldog szülinapod lett Édesapám. – mondta mosolyogva, megölelte Veronikát, és őt is megpuszilta. Erzsike és Veronika összevillanó huncut tekintetét látva megértettem, hogy megbeszélték, felkészültek.
Kérsz kávét? Most főztük. – kérdezte Erzsikét Veronika.
Nagyon örülök, hogy végre felvállaljátok egymást, sok boldogságot kívánok nektek. Igen, én is kérek kávét, de remélem, nem kívánod Apa, hogy "anyának", vagy "Veronika néninek" szólítsam. – mondta nevetve.
Megleptél kislányom, úgy látom nemcsak számoltál esendő férfi voltommal, hanem örülsz is ennek. – mondtam, – de a többiek? ... – és elkomorultam.
Emlékszel, amikor anyával utoljára voltunk Keresztéknél, amikor kimentetek gidát lesni, ekkor anya hármunknak együtt mondta el, hogy téged Veronikára bíz, mert már régen megfigyel-te, hogy mennyire erős köztetek az érzelmi kötődés. Anyától tudom, hogy Veronika már óvodás korában is megmondta, hogy csak a te feleséged kíván lenni, és arra is emlékszem, hogy még a titkos szeretőd is lett volna, de soha sem akart elvenni anyától.
Tudod, Kedves, Kereszt, mindent elmondott nekem rólad, szinte használati utasítást készí-tett hozzád. Soha sem tudtam volna megbántani, de ha már így alakult, szeretnék a második esé-lyed lenni, hisz tudom, pótolni senkit sem lehet. Biológus is azért lettem, mert ő is az volt, és gye-rekfejjel mindenben őt utánoztam, hátha megkaplak. Mindig tudtam, legfeljebb második lehetek, de nekem ez mindig elég volt. Egyébként Édesnek is elmondta, ő már évtizede tudja, hogy neked tartogattam magam! Tudjátok, féltem a fogadtatástól. Nem a húsz év korkülönbség zavart, hanem a
g
alf
ye
alf
rm
alf
ek
alf
eid
, unokáid reakcióját nem tudtam felmérni. Tudtam, hogy ellenükre téged sem kap-hatlak meg. A kettős ház, pedig neked adott egy lehetőséget, hogy eldöntsd a kapcsolatunk mély-ségét és nyilvánosságát.

Erzsike határozottan közölte, hogy megbeszélt egy tárgyalást Veronikának 10 órára Árko-don, a környezetvédelmi felügyelőségen, délután pedig, alakuló értekezlet kezdődik a gimnázium-ban 14 órakor.
Igyekezzetek, emlékszel, ma este Bandi bátyó vár vacsorára benneteket, Nagyi is ott lesz! – mondta és elviharzott.
Láttam, hogy az idő kevés, amíg Veronika öltözködött, olyan reggelit készítettem, hogy akár vezetés közben is reggelizhessen.
Ha csak tudok, szeretnék veled ebédelni, de az alakuló értekezleten, mindenképen ott le-szek! – mondta, megcsókolt, kiviharzott, és már csak az autó indulását hallottam.
Reggelim után elmosogattam, elpakoltam, leültem a fotelembe, elindítottam egy hosszú Bach orgona-összeállítást (távoli utakra készítettem ilyen, több óra hosszú felvételeket), rágyújtot-tam a pipámra, és egy vers töredéke motoszkált a fülemben, nem hagyott nyugodni, de nem tud-tam a pontos szövegét, de éreztem, hogy ez nekem és rólam szól:
... – ... Veronikáig... a férfisorsok... húzódnak? tartanak? érnek? ...
Hogy is van ez? Stílusa? tizenkilencedik-huszadik század fordulója, Partium? Igen! Ady? Ady! tisztul a kép. Léda – késői.
Odamentem a könyvespolchoz, lányaimnak hála becsukott szemmel is a helyén találom az Ady kötetet. Felütöttem, lapozgattam, megtaláltam:
... Máriától Veronikáig
húzódnak a férfi-karok...
Lehunytam a szemem, ellazultam, elengedtem magam, eloldottam a mai valósághoz kötő zsinórt, elkapott az idő örvénye, eltávolodtam a jelentől, és ott voltam 1949-ben, szeplősen, rö-vidnadrágban a frissen elnevezett Guszev kapitány utca kis iskolájában a tanévnyitó ünnepségen...
Bot-ok részére nme engedélyezett a szavazás!
Szavazás átlaga: 7.58 pont (33 szavazat)
Rakd a kedvenceid közé!
Oszd meg másokkal is! Facebook Twitter

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
a
angel234
2023. március 5. 01:12
#13
Szerintem a három rész,egy nagyon szépen megírt alkotás lett.
1
didide
2023. március 5. 00:35
#12
Vontatott
1
Andreas6
2022. július 9. 18:32
#11
Szép hozzászólás volt, meghatottál vele - akár ez az írás.
1
Ez egy válasz Torkos 2007. november 9. 20:18-kor írt üzenetére.
én55
2022. június 20. 13:29
#10
Nem jött be.
1
z
zoltan611230
2019. szeptember 1. 02:31
#9
Szép írás.
1
t
t.555
2017. október 21. 00:17
#8
Nem lett rossz!
1
a
A57L
2014. szeptember 23. 06:38
#6
Jó lett a vége.
1
genius33
2013. március 14. 20:48
#5
Nem is rossz. 🙂
1
c
csuba
2011. április 11. 19:44
#4
Mindez Latinovits Zoltán hangján, elképzelted?:

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ady Endre
1
Torkos
2007. november 9. 20:18
#3
A hajnal, az szép! Az alkony meg egyenesen gyönyörű!
Hajnal hasadtával még nem tudjuk mi vár ránk, de alkonyatkor már tudjuk, hogy mit rontottunk el. Mert olyan mindíg van. Tudjuk, hogy másnap mit kell majd kijavítanunk. El is határozzuk, de ritkán tesszük meg.
Mindíg közbejön valami! Mindíg közbejön valaki! Olyan aki fontosabbnak látszik akkor. Alkonyatkor mindíg rájövünk, hogy ki is fontos igazán! Legyünk hát mindíg hálásak neki. Mert ő nem követeli, csak megérdemli!
A Laci bácsi mindenhol ott van, csak nem vesszük észre.
Ő a lelkünk, a vigaszunk, az álmunk. Mint az orgazmus!
Mi végre is vagyunk ezen a földön? Azért, hogy nyomot hagyjunk. Mert azt talán követi valaki.
1
Laura
2007. november 9. 14:15
#2
Tetszik.
Laci bácsi elérhető valahol?
1
T
Törté-Net
2007. február 25. 00:00
#1
Mi a véleményed a történetről?
1