Búcsúajándék 1. rész

Késő délután ébredtünk fel egymás karjaiban, telefoncsöngésre. Robi telefonja csengett. Engem még a hideg is kirázott, volt sejtésem ki telefonál.
– Szia, mondjad! – szólt a telefonba Robi, közben felült az ágyban.
A telefon nem volt kihangosítva, akaratlanul is hallottam, hogy Melissza van a vonal túlsó végén.
– Szióka, lenne kedved átjönni? Hiányzol! – hangzott el attól a tyúktól.
A gyomrom összeszorult, szinte görcsbe rándult. Féltem, hogy ennyi volt a varázs. Hogy elmúlt az a sok együtt töltött perc, mindent elveszthetek pillanatok alatt, mindent, amit idáig elértünk... És igen. Robi helyeselt. Meglátogatja Melisszát.
Elfordultam, hogy Robi ne lássa az arcomon legördülő könnycseppet, az arcomra kiülő fájdalmat. Robi magához húzott, átölelt.
– Ne haragudj! – suttogta.

A nyakamra lehelt egy csókot. Megborzongtam tőle, egy újabb könnycsepp jelent meg szemem sarkában, fürgén végig gördült arcomon, lehullott. Robi a nyakamat simogatta, a gerincem vonalát cirógatta, mintegy a folytatást követelve. De túl erős volt az, amit a szívemben éreztem. Azt a leírhatatlan fájdalmat, keserűséget, elkeseredést. Testem észrevétlenül reagált Robi érintéseire, agyam kikapcsolt, egy gondolat járt a fejemben: "nem hagyhat magamra, nem lehet, ez egy álom! " – skandáltam magamban, mintegy bebeszélve magamnak.

Robi csókja térített magamhoz bágyadt, zavart állapotomból. Nem akartam Robit elveszteni, hagytam, hogy megcsókoljon ismét. Buta dolog ez, belátom. De amikor az ember esze és érzései küzdenek egymással, kicsit megbolondul az ember.
– Miért csinálod ezt velem? – suttogtam Robi fülébe, közben szemeimből könnyek potyogtak.
Robi a hajamba túrt, nem válaszolt. Éreztem, hogy nem tud mit mondani, szótlanul simogatott, csókolgatott tovább. Robi lefeküdt az ágyra, magára húzott, átölelt. Biztonságban éreztem magam, mindezek ellenére reszkettem, nem a hidegtől, hanem a félelemtől. Attól, hogy elvesztem őt végleg. Reszkettem, mert a testem önkéntelenül válaszolt neki. Elárulta minden egyes érzésemet. Robin hasaltam, arcát simogattam. Pillanatokig csak így feküdtünk, némán, szótlanul, de ez a szótlanság is mindent elmondott, elmondta, hogy tényleg soha többé. Robi Melisszát választotta, nem marad itt velem.
– Utoljára? – kérdeztem szemrehányóan, miközben zöld szemeimből könnyek hullottak. Hangom rekedtes volt, valószínűleg a sírástól.
– Igen. – hangzott el a válasz.