Talán utoljára... 2. rész

Lassan elkezdtünk felöltözni, igaz nem volt egyszerű dolgunk, mivel a fényviszonyok ezt nehézkessé tették. Olykor-olykor telefonnal világítottunk, hogy öltözetünk némely darabját megtaláljuk. Végül elkészültünk, utoljára körbe világítottuk légyottunk helyszínét, hogy semmit nem hagytunk el. Robi telefonjával kezdett világítani, kezemet megfogta és óvatosan húzott maga után.
– Ez nem derülhet ki! – suttogtam.
Robi egy mélyet sóhajtott, tudta, hogy nem cselekedett helyesen. Nincs erre mentség, még az se, hogy nem voltunk józanok, állapotban voltunk.
– Összejössz Marcival? – kérdezte halkan Robi.
– Amióta szakítottunk nem száll le rólam. Kedvelem... és lehet, hogy megszeretném, hogyha járni kezdenénk.
– De nem vagy belé szerelmes... – dünnyögött a sötét éjszakába Robi.
Én bólintottam, igaz, feleslegesen, mert senki sem láthatta.
Tudtam, hogy nem ígérkezik hosszú távúnak az a kapcsolat, ami Marci és közöttem bontakozik ki. Valahogy nem vagyok belé szerelmes. Nem az ő hibája. Egyszerűen nem megy, és ami nem megy, azt nem erőltetem.

Hamar visszaértünk a pubba. Marci éppen ébredezett, de Melissza még mindig feküdt. Marci gyors léptekkel sietett elénk, már amennyire ilyen állapotában az ember gyorsan tud menni. Fogalmazzunk úgy, hogy lehetőségeihez képest gyorsan jött felénk.
– Merre jártatok? – hördült fel Marci, olyan hangnemben, mintha a barátnője lennék és megcsalás veszélye forogna fenn.
– Sétáltunk. Itt már fülledt a levegő. – vágta oda Robi.
Marci kérdő tekintettel nézett rám, majd ez a kérdő tekintet megváltozott. Megijedtem tőle. Azt hittem rámugrik, letép rólam a ruháimat és azonnal magáévá tesz. Robi mögé léptem, hiszen számomra természetes, hogy a védelmet és biztonságot Robi nyújtja. Marci Robira nézett. Tekintete ismét változáson ment keresztül. Féltékeny volt. Nagyon féltékeny. Meg tudta volna ölni Robit a tekintetével. Ehelyett meglepően barátságos hangon megszólalt:
– Melissza alszik.
– Legalább addigis csendben van... – morogtam az orrom alatt, Robi kérdőn a válla mögé pillantott, ahol én biztonságot nyújtó teste mögött "rejtőztem".
– Mit morogsz ott hátul? – kérdezte mosolyogva.
– Semmit, semmit... – morogtam vissza ironikusan.
Marci lassú és kissé bizonytalan léptekkel az asztalunkhoz sietett.
– Én a mosdóba megyek, ne engedd utánam a csajod, mert belefojtom a klotyóba. – figyelmezettem Robit.
Ő kérdőn nézett rám.