Van, ami ellen nem lehet küzdeni...

Szerettük egymást. Mégis külön-külön sírtunk, egymás miatt. Megcsalt, vallotta be, egy nővel, de többször is. Nem az a fajta vagyok, aki ezt el tudja nézni. Az éjszakát már nem nálam töltötte.

Sokáig próbálkozott, bocsássak meg, küldött virágot, ajándékot, írt verset, könyörgött, csak fogadjam vissza. Idővel megértette, hogy csak fájdalmat okoz, ha fel kell idéznem az emlékeket, ha látnom kell őt. Azt mondta, még várni fog, ha meggondolom magam; megtalálom, ha keresném; és akkor is szívesen lát, ha nem akarok semmit tőle, csak szükségem van valakire. Ezek után hetekig nem is láttam, de nem tudtam nem gondolni rá.

Egy nehéz nap után nem volt kedvem rögtön az egyetemről hazamenni, beültem a kedvenc kávéházamba (kedvenc kávéházunkba... ). A hely sajnos tömve volt, alig találtam szabad asztalt. Amikor Ő lépett be az ajtón, beláttam, hiba volt idejönni. Külön asztalhoz már nem tudott ülni, mellettem pedig üresen álltak a székek.
– Szia.. Leülhetek? Ígérem, nem nyaggatlak, csak.. – zavartan pillantott körül a helyiségben.
– Szia, persze, ülj csak le.
Felzaklatott a látványa, megijesztett a görcs a gyomromban, ezért újra az újságomba mélyedtem, bár semmit sem fogtam fel abból, amit olvastam. A szemem sarkából láttam, ahogyan előveszi a füzetét, és írni kezd. Kíváncsi voltam, mit, mert imádtam az írásait. Néhány percig kisebb szünetekkel, de hallottam a toll táncát a papíron, majd az utolsó oldalig jutottam, és bezártam a bugyuta nőimagazint. Felnéztem, elkaptam a tekintetét, s ő sürgősen újra írni kezdett. Megjelent a pincérnő, a hangulatunkhoz legkevésbé illően hatalmas mosollyal vette fel a rendelést, és pár percen belül megérkezett a két gőzölgő csésze. Kerültem volt kedvesem pillantását, azt hiszem ő is az enyémet, de nem tudtuk megállni, hogy néha egymásra ne nézzünk, és ahányszor jégkék szemébe néztem, újabb hullámban öntött el a fájdalom. De ki vagyok én, hogy panaszkodjak?! Így döntöttem. Ennek ellenére bosszantott, hogy már rég meg kellett volna nyugodnom, és élvezhettem volna a szabadságot, mégis nagyon hiányzott. Nagyon tiltakoztam ellene, de vele akartam lenni.

Belekortyoltunk a kávéba, s mivel nem akartam nagyon bunkó lenni, megkérdeztem, hogy van.
– Hát.. megvagyok. Két napja jöttünk haza, nagy hajtás volt, és itthon sem tudok pihenni. Szóval hulla vagyok, de minden rendben. – zenészként sokat utazott, és egy ilyen hosszabb út történései miatt nem nevetve-csevegve ültünk itt.