Szürke

Már szürkült, mikor elindultam hozzá. Az ajtónak is szikla súlya volt, ahogy behúztam magam mögött. Féltem, tanácstalan és szomorú voltam. Végre megtalálom azt a fiút, akiről mindig is álmodtam, s most nekem kell kimondanom a végszót. Nem sokat voltunk együtt, egy héten talán kétszer, háromszor, s akkor is hívogatták a barátai, a szülei adtak neki feladatokat, melyeket, ha nem végzett el, jött a bűntudat-keltés, s számomra az, hogy búskomoran ült a számítógép előtt, s rám sem akart nézni. Ilyenkor úgy éreztem, engem hibáztat, de akkor miért nem küld haza?
Fontos vagyok neki, mondta, de hányszor, de én nem ezt éreztem.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a ragacsos árnyékokkal zsúfolt utcákon kanyarogtam. Úgy éreztem, kerülőutakon megyek. Egy örökkévalóságnak tűnt a megtett táv vagy egy pillanatnak, már nem tudom.

Megérkezetem. Ott álltam a kapuban. Csengessek fel, ha már eljöttem idáig, vagy menjek haza, s hívjam fel? Igen, igen, úgy egyszerűbb lenne, de belegondoltam, több mint egy év után nem ezt érdemelné. Nagyon szerettem, mai napig bizsereg a bőröm, ahogy arra gondolok, hogy megérint, s érezhetem az illatát, de nem, akkor nem gyengülhettem el, meg kellett tennem az utolsó lépést, mert ez így egyikünknek sem volt jó.
Becsöngettem. Ő szólt a kaputelefonba. Vidám volt a hangja, s rögtön nyitotta is a kaput. Betámolyogtam a vastag faajtón, s mire felértem az első emeletre, a könnyeim már patakokban hullottak. Az ajtóban várt. Nagyon megrémült attól, ahogy látott. Behívott azonnal, s leültetett a nappali közepén lévő kanapéra. Megpróbált átölelni, de én szipogva eltoltam magamtól. Kértem tőle egy pohár vizet (legalább addig sem kellett látom Őt, kapok egy kis időt). Pár perc múlva vissza is ért, addigra kissé összeszedtem magam, s mielőtt kérdezett volna, már válaszoltam is...
– Ez így nem mehet tovább. Veled vagyok, mégis magányosnak érzem magam. Tudom, ez önzőség, de...

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsókolt. Olyan forró volt a szája, mint nagyon rég, mikor megismerkedünk, pont olyan szenvedéllyel csókolt most. Megfogtam az arcát, s megpróbáltam a szemébe nézni. Adott egy puszit az orrom hegyére, s a szemembe nézett.
– Tudom, mire gondolsz, s féltem attól, hogy eljön ez a nap, de nem akarom, hogy így legyen vége. Nagyon szeretlek, s ígérem, megpróbálok tenni valamit.