Kalandunk a hegyekben

Ez volt az első vadászszezon, amikor együtt mentünk fel a hegyekbe.
Shellynek is megvoltak a maga barátai, cigizett, bulizott, én is külön utakon jártam, zenét hallgattam, festegettem. Ritkán futottunk össze, mióta külön költöztünk, de idén nővérem a fejébe vette, hogy velünk jön az egyhetes túránkra Maine-be. Apával minden ősszel északnak vettük az irányt; ő szarvasra vadászott, én meg vittem a vázlattömbömet.

Amióta eszem tudom, minden évben így tettünk; de mindenki csak találgatott, mi bújt az idén Shellybe.

Elég unalmasan telt az öt órás túra a kalyibáig. Apám nem volt az a szószátyár fajta, nekünk meg nem nagyon akadt közös témánk. Gyorsan lepakoltunk. Shelly mindenre panaszkodott; a ház túl szűkös hármunknak, se tévé, se telefon, még az ágya is rozzant. Minden megjegyzésénél felmerült bennem a kérdés: mi az Istent keres itt?

– Hát, ha már itt vagyunk, próbáljuk meg kihozni ebből a hétből a legjobbat – mondta Apám, és én egyetértettem vele.

Másnap hajnalban fogta a fegyvert meg a hátizsákot és bevette magát a vadonba. Tudtam az elmúlt évekből, hogy napokig nem fogjuk őt látni. Shelly azonnal nyaggatni kezdett, hogy 'itt semmit sem lehet csinálni'. Mondtam, hogy ez rám nem áll; rengeteg téma van szerteszét.
Azért jövök fel ide mindig, hogy a varázsos tájat, a vadvilágot megörökítsem. Pár évvel ezelőtt felfedeztem egy szép kilátást nyújtó fennsíkot egy órányi járásra. Shelly ismerte az itt született képeimet és nagyon hízelgő volt róluk a véleménye; viccelődött is már Apa rovására, hogy én vagyok az egyetlen, akinek érdemes ide feljönni, mert a nappali falát csak az én eredményeim díszítik. De hiába, még csak a második nap, de Shelly már a kétségbeesésig unatkozott.

– Velem jöhetsz, ha akarsz, de előre szólok, itt nincs járda. Viszont túrának megteszi. Egyébként is, mi a csudát csinálnál itt egyedül?
– kérdeztem tőle a zsákomba pakolászva. A kapcsolatunk nem volt az igazi: mintha még az időt is sajnálta volna az öccsére. Persze csak a szokásos testvéri összekülönbözések, de Istenemre, hülye egy tyúk tudott lenni. Azt reméltem, ha már eljött velünk, talán változhat valami a viszonyunkban.

– Ne félj, meg tudom csinálni. Bármit is gondolsz, nem vagyok lekvár! – vágott vissza.

Így hát felcihelődtünk, és nekiindultunk az ösvénynek. Én mentem elől; keki sort, hátizsák, bakancs, ő meg póló, tornacipő, rövidnaci.