Hátsó gondolatok

Unalmas, szürke hétfő. A sétálóutca macskakövei lanyhán kúsznak el az ember talpa alatt. Leszegett tekintettel bandukolok, s reflexszerűen kerülöm ki a tömeget. Agyamban még a hétvége zakatol. A zene dübörgése, a testek hullámzása, az izmok feszülése, az arcok csillogása a sötétkék fényben, mind-mind egyetlen élménnyé olvad, de ahogy tisztul a fejem, egyre halványul az érzés. Felemelem a tekintetem és letüdőzöm a friss, délelőtti levegőt.

– Szia!
Szétnézek. Körülöttem mindenütt emberek, de sehol egy ismerős. Körbeszalad a tekintetem az arcokon, de nem találja szembe magát senkivel. Nem is tűnik úgy, hogy bárki figyelne rám. Biztos nem én voltam az, akinek az üdvözlést szánták. Visszazuhanva a tisztuló világomba lépkedek tovább.

– Hogy s mint?
Ismét megtorpanok. Újra végigböngészem az arcokat, de senki ügyet sem vet a zavaromra. Érdektelenül mennek el mellettem az emberek, s csupán egy fenék mosolyog rám, ahogy tovahalad előttem. Rámeredek. Te voltál? Válasz helyett egy újabb kérdés érkezik:

– Bevállalnál?
Nagyon formás egy hátsó. Ráhibázott: hátsó gondolataim támadnak miatta rögvest. S milyen szemtelen! Pimaszul incselkedik velem! Koptatott kék farmerben van, ami szépen megfeszül rajta, s a szöveten a koptatástól halványuló-erősödő szín márványos hatást kelt. Olyan kemény lehet ez a segg, mint a kő! Ógörög sportolók szobrainak volt ilyen csodásan domboruló feneke.

– Nem érünk rá! – pillant fel gazdájára, akinek csak a tarkóját láthatom, meg az arányos testét.
Igen! Nem csoda, hogy így nézel ki, látszik, hogy törődnek veled. Na, várj csak! Nem menekülsz meg ilyen könnyen előlem. Felgyorsítom lépteim, s az emberekbe ütközöm, amikor előzni szeretném őket. Csak nehogy szem elől tévesszem! Mérges szemvillantásokkal mérnek végig a járókelők, de ügyet sem vetek rájuk, széles mosollyal kérek mindenkitől elnézést. A kis piszok meg úgy tesz, mintha már elfelejtett volna. Unott arccal néz bele a világba és csak bámul vissza rám, mintha nem is ő lett volna, aki az előbb leszólított. Egy jelzőlámpánál érem be.
– Mit akarsz? – kérdezi, s tényleg nem tudok mit mondani. Csak nézni, nyögöm ki. Pedig mennyire tudom, hogy mit is akarnék! Két tenyérbe fogni és keményen megmarkolni! Végigsímítani, hogy izmainak minden kis rezdülését érezzem! Ágyékomhoz szorítani, hogy bőröm átvegye testének melegét! De mit szólna hozzá a gazdája? A srácra pillantok.