Sose repülj az angyalokkal

Hiába árnyékolta be a délután a stadion közel felét, hiába múlt el már négy, a párától nehéz katlanban megszorult forró levegő dögvészként a tüdőm. Míg másokat ez lelassított, vánszorogtak, húzódásokat, halálközeli állapotokat imitáltak, én túl akartam lenni rajta. Ahogy a futáson mindig, ahogy a rossz dolgokon mindig.
Az edző elismerő pillantásából erőt merítve nem estem össze a végén sem. Legalább félóra előnyöm maradt. Félóra, amit egyedül tölthetek a máskor lányokkal telezsúfolt szálláson. Két dolog kísértését kell ilyenkor elkerülni. Az ágy hűvös nyugalmának hívogatását és a csapvíz jeges sóhaját az égő torokra. Megnyitottam a zuhanyt, langyos védőburka alatt bújtam ki a ruháimból. A mosdótálba hajítottam őket. Majd kimosom. Majd. Most csak hűlni akarok. Szerelmesen karoltam át a zuhanyrózsát, életem eme pillanatának legszebb virágát.
A tükör előtt lassan kortyolgattam a szobameleg, szénsavmentes ásványvizet. Törölközés helyett élveztem a nedvesség nyújtotta fokozott hőcserét. Még kuncogni is képessé váltam meztelen testemre micsoda mezt rajzolt a nap. Barnaságom a rövidnadrág csíkja és a laza, ujjatlan póló mentén kihangsúlyozta a törzsem vakító fehérségét, mintha a női hasznos holmik metszete világítana.

Csapattársaim, akikkel a kényszerűség hozott össze, idősebbek voltak kettő – négy évvel, és képesek arra, hogy az ilyesmik miatt hosszú pólóban és nadrágban edzenek, majd a szoláriumban nyerjenek egységes szépséget. Valószínűleg én nem nőttem fel ehhez, biztos, hogy sosem fogok. Félredobtam a kiürült palackot és méltóságteljes lassúsággal gördültem a reggel rendezetten hagyott paplan, párna oly kedves elegyére. Végre! Ha jönnek biztosan meghallom, tömegben járnak, zajosan, mint a vadon gyenge állatai. Jobbomat a köntösömön nyugtattam, hogy ha kell magamra rántsam. Találnának ebben is kivetni valót a lányok, ahogy mindenben, mióta velük vagyok.

Első főbűn: a többiek busszal jöttek, engem az edző hozott ide. Második: 16 évesen ki sem érdemelhettem a húszasok közösségét. Harmadik és sokadik... És az első este.
A fürdésből arra érkeztem vissza, hogy a táskámat pakolják kifelé röhögve. Minden vicces volt, a bugyim, a könyveim, pláne köztük a Micimackó, mely remekművet újra és más szemmel éppen felfedeztem, mint embertanulmányt. Nevettem velük, egészen addig, míg ki nem derült a telefonommal játszottak picit, olyasmit, ami miatt félpercenként csipogott, . Trágár esemesek, lihegő férfihangok kerültek bele valahogy.
A telefon, korunk intim szférája, azaz EZ az enyém. Zsófi, afféle fővezérként barátságosan átordította a röhögéstől fetrengő fejek közt, hogy mindezt ő művelte, bejelentett valami csoport – szexes játékra, hogy ne unatkozzak. Itt szakadt a cérna.
– Nagyon kedves tőled, most állítsd le! – a hangomon még uralkodtam, a telefont viszont hozzávágtam. Az öléből legurult, koppant a padlón és megfagyott a hangulat. Egy szemként várta a hat fej, mit reagál a Fő Hét Fej?
– Ó, Micimackó után ez túl durva a kislánynak mi? Ha nem tetszik kapcsold ki! – szólt a Hangadó és egyik lehetőségként falhoz vágta a nyekergő készüléket. Tekintetében érthetetlen, metsző gyűlölet, de addigra már az enyémben is.

Az edzői pofontól lelkileg szédültem meg. Sokkal később ismertem fel, ez a pofon mentett meg attól, helyben szétcincáljanak.
Nem tudom kinek, mit mondott a pocakos tekintély ura, Edző úr, nekem elmagyarázta, kevés bennem az alázat, beilleszkedési zavaraim vannak.
Igen? Akkor szeretem a zavaraimat.

Mint a kétéltű, akit hosszan megfosztottak egyik közegétől, zsigerekig öntött el a boldogság, délután szabadfoglalkozás jelleggel irány a tengerpart. Az élet.
A feltűnés azonnali, hét vihogó, kiművelt testű nőstény csillogó bőre a strandon. És én. Tibor, a mi és András a korosztályos, azaz nálam öt évvel idősebb fiú – csapat edzője félrevonult. A távoli büfében , rendeltek.
Elkezdődött a nemek színháza. A srácok játszották a flegmát, szemizomferdüléssel, oldalívben pislogták a kelletődző, vihogó csajokat.

Máshonnan származom, túl a galaxison, ez itt az őseim terméke, egy szép színes gömb, a kísérletek helyszíne. Vírusok, háborúk, kultúrák, minden emberi elrendeltetett, megfigyeltetik.

Vacogva, elégedetten mérem le a távot szemmel. Nem hideg a víz, csak sokáig tartott míg elértem a szigetet. Keskeny parti sáv, mögötte a gyérből gazdagodó növényzet közül elővillanó sziklák.
Nincs itt semmi. Törölközőm a felhevült homok, hasról hátra gurulva melegít. Hanyatt terülök el végül, kell az oxigén.
Jelentéktelen apró, félig száraz kagyló fele, a parttól, a strandolók úszókedvétől elég távol, és közel ahhoz, hogy turistákat hajóztassanak ide. Garantált a nyugalom.
Hevít a nap tüze, hamarosan sós lét könnyezik a bőröm, mozdulok. A pihenő utáni első izomgyakorlat tudatosítja a fáradtság mértékét. Nem lehetetlen a visszaút, de több, mint kétséges a sikere. Szénhidrát kell, víz. Kellene. Még az hiányzik, hogy megmentő szándékkal utánam eredjenek.
Nem elég, hogy a király legrondább lánya vagyok, legyek a legszerencsétlenebb is?

A Föld, ez az érdekes szín a világegyetemben lett a bölcsőm, az iskolám és az életem.
Mennyire örültem ennek a testnek, mikor a szikrázó sötétségen át felvillant egy világ. Ez. Mindent tudtam, velem érkezett a szavak, képek sora, mikor viselni kezdtem. Tiszta szívvel néztem körül, milyen gyönyörű hely, mennyire szerencsések a lakói!
Valami elromolhatott, vagy direkt rontották el. Amit én csodának éreztem, összetörték körülöttem a csodalakók. Talán mert nekik a természetes adatott, és nem látták benne a ritkát. A szerencsét, mely az övék eredendően. Egyre inkább kitaszít a világuk. Fáj.
Első reggel a tükör előtt billegtem meztelen, ámulva a gyönyörűnek ítélt önmagam. Ebből sem maradt semmi, mások szemében fürödve kerültem a szépség süllyesztőjébe. És ami maradt, a gondolataim, arra jók csupán, még jobban eltávolodjak tőlük.
Miért akartad ezt Atyám?

Fügefákat láttam összerogyásom előtt, diaként villan a kép. Érzem a gyümölcs illatát... szénhidrát kell... ásványi anyagok...
– Hoztam neked is.
Némán pottyannak a puha talajba zölden és sárgán az ehető erőforrások. A hang gazdája mellém telepszik. Jóízűen zabál, a nagy kékség felé köpköd héjat, magot.

"Ekkor a Gonosz még csöndben , gúnyosan figyelt. Azt hiszem".

Döbbenetem olyan mértékű, hogy elhanyagolom a sikolyt, összerezzenést, az ijedtség értetlenséggé mérséklődik. Szeretném megkérdezni mit keres itt? Pont itt? Utánam úszott? Válaszolok rögtön: Nem! Ő is CSAK úszott. Enni ad nekem? Nekem?
– Nem szereted a fügét? Akkor sincs más.
– De. – ülök fel.
Csámcsogunk kettesben. A fiúcsapat vezérbikája és a lányoktól a jelentéktelen porszem önmagam. Mintha ez abszolút rendben és megszokott lenne. Leplezetlenül méregetem a tökéletes férfit. Rám se hederít, ez már reálisabb az érthetetlenben.
– Kéred? – nyújtja az utolsó darabot. Selymes barna szem a szabályosan szép arcból kérdez.
Ingatom a fejem. Nem.
Árnyékba vonul, ott emészt, relaxál. Félrehúzódok magam is. A fáradtság és az összeszűkült gyomor sovány ételtől megtelten, elvonva a vért az agyból lazít, biológiai fegyverként erősebben a lélek kérdőjeleivel szemben.
Alig érintés, a karomon cirógat. Ébredek.
– Gyere! Ha nem megy, majd segítek.
Szálkás izomzat, anatómiai atlasz, tankönyv illusztráció a ritmusra csapkodó kar, a váll, a hát, előttem.
Felveszem az ütemét, a vonalat. Nem akarom megelőzni. Bujdosok a hullámok árnyékában. Időnként féloldalasan megpihen, hátranéz, és én félig tüdő buborékait sóhajtom vízbemerült arccal, ütemet törve. Ne, ne nézzen! Ne lásson.
Megvárja amíg térdig vánszorgok a talpsimogató langyosban, aztán beleheveredik a srácok fészkébe. Remegő lábaimmal küszködök, még bírják ki kicsit. Könnyű neki, őt körbeugrálják vízzel, törülközővel.
Várom a gúnyt, a maró kérdéseket, de némaság fogad. Zsófi szája tátva, míg egyik alattvalója feltehetőleg lányos zavarában meg akarja osztani velem a kóláját. Teljes kimerültségemben is megóvom őt a saját gesztusától. Semmi nem kell, csak újra tíz perc a napon és, hogy hagyjanak.

Egyedül a fürdőben mosom a cuccaim. Nem elég hangos a lögyböty, hallom Andit.
– ... ezt? Na ne röhögtessetek. Ronda manó fejű. Alig van melle, gebének is csontos. Számító kis edzőgép, szűz kis picsa, ezzel ugyan semmit sem lehet kezdeni. Amikor felköti a haját olyan mint a Sári öccse, hülyegyerek. Nem is lehet nőnek nézni, nincs rajta olyan...
Mondja, mondja és igaza van. Vacsora után lelépnek valamerre. Szedegetem a szekrényből kiszórt ruhákat. Amiket nő nem hordana. Vagy nem csak ilyeneket. Nem érdekes. A tükör előtt színes kavalkád, lakk, kölni, krémek, nem az enyémek... A tükörkép igen. Szőke, csatakos lobonc, piszkos barna vállak, nyúzott póló, kopott farmer, hámlik az orrom a manófejem közepén. Nem, nem vagyok nő.
Kopognak. Zoli vörös, szeplős képe. Ő talán az egyetlen, aki itt létem egy hete alatt naponta hozzám szólt.
– Szia. Van kedved dumálgatni kicsit?
– Nincs. – csapom rá az ajtót.
Ráborulok az ágyra, iszonyú mélységből jönnek a könnyeim, a düh, a pusztítás kényszere.

És akkor megjelent. Még nem volt a Gonosz, csak egy idegen a túlsó partról, az otthonomból, amiről előtte semmit nem tudtam, csak azt, hogy létezik. Mesélni kezdett a helyről. Nincs irigység, jó, rossz, se haszontalan érzések. A nyugalom, a békesség, a bölcsesség és a tisztaság nihiljében ringatóznak mind a szerencsések, kik ott lehetnek. Amiért én itt vagyok a Földön, hogy önszántamból válasszam a haza utat. Érezzem a jelentőségét. Bármit kérhetek, megkapom, csak keressem: őshonunknak van-e egyetlen gyenge pontja a Földhöz képest.
Zokogtam, vigyen haza most, már akarom, már elég volt ebből. Csitított, mindennek eljön az ideje. Kapaszkodtam görcsösen a szagtalan, arctalan alakba, a megnyugvásba.
Bíztatott, kérjek!
– A legszebb akarok lenni. A legszebb nő. – komolyan gondoltam. Komolynak. A legfontosabbnak földi létem boldogságához.
Emberek úgy mondanák: a sátán kacagott és szertefoszlott.

Éjjel a túlhajtott izmok görcseire ébredek számtalanszor és ugrálom a húsból kifelé az ott pangó tejsavat. Átalszom a reggelt. Kárörömök közül egy sem szánt meg, keltsen. Életemben először elkéstem az edzésről. A büntetés körök végén kerül elém.
– Élmény nézni, ahogy futsz.
Csak lihegek, a térdeimre támaszkodva alulról pislogok rá, szappanos illata üti a körülöttem verejték bűzét. Félrevon a fűbe, a hűsbe, szavaira lélegzem mélyeket.
– Szép vagy. – bámul bele az arcomba, önnön szépségével mondva mindezt, melótól szétesett rám.
Söpörném le a szavakat, ahogy a kezeit, mikor a köpenyes suttogja: – hidd el, hisz kérted, hisz megkaptad.
Az önhittség érkezik családostul, büszkeség testvérrel és a többi hasonrokonnal. A hangom már az övék.
– Igen. Na és?
Megsimogatja az arcom, az övé tűnődő. Zoli kifordul a képből, az üveg vízzel együtt amivel hozzám igyekezett. Röpke zavaró pillanatkép. Ő a múlté, én már nem.
Péter puha, hűvös ajka az enyémen, beleborzongok a hőségbe daccal, a sosem élt gyönyörű fensőbbségével. Tomboló energiák bennem, mikor a közeledő hangok ráébresztenek a jelenre és eltolom a fiút. Nem rendkívüli, bármily csodálatos, csak hozzám méltó.
– Este várlak.
– Jó.
Elvonulok a nagyok előtt.
Később a kutatás nyomait felfedezve esek neki Zsófinak.

"... és most! – sziszegi a köpenyes, a Gonosz. "

Lefejeli a radiátort, homlokát vér csíkozza, mellé a döbbenet.
– Ha még egyszer hozzáérsz ahhoz ami az enyém, kopaszon fogsz ébredni! Hajhagymád se marad, amiből újra nőjenek sütögetni való fürtök! – a hasán térdelek, nyöszörög – Érted?
Valami könyv van a kezemben, olvasok az ágyon. Betűk, nincs értelmük, tettetve a flegmát hallgatom Zsófi hisztériáját. Nyüszít, sír, ordít, orvosért, edzőért, össze – vissza. El is indulnak, mind.
A délutáni edzésen Tibi bá nem szól, nem nevel. Megvívtam a magam harcát, beilleszkedtem a magam módján. Úgy vélem ezt gondolja.

Erőt sugárzó, biztonságot adó marok szorítja az enyémet.

Megyek vele, mindegy hová.
Csak az életem bízhatom rá.
A kezemet fogja s a szívemig ér,
olyan bíztatóan kér,
ne félj, ne félj.

Suttogások, kevés jelentősége a szavak értelmének, sok a leheleteknek, lágy érintés oda – vissza minden szó. Ne kérdezzen és ő is hagyja abba a válaszokat – kívánom az éjszakába, mire csók van, simogató játék, csendesen. Tapasztalatlanságomat az ösztönökre hagyom, megszépülten bízom bennem. Gátlások nélkül. A holdvilágnál fedezem fel a testem rajta keresztül. Tenyeréből kivillanó női mell, a nyakam vonalát követve kúszik rá a szája és az ujjak finom játékának dörzsölését felváltja a lágy nyelvjáték. A hajába túrok, ez nagyon jó, az illata mellé. Lejjebb csókol, hűs szellő, langyos szuszogások és az ajkai forrósága a bugyim érzéketlen selymének helyén. Mintha sírnék... olyan visszafogottan őszinték az öröm hangjai. Távolról látom becsukott szemmel gyönyörtől hullámzó földi valómat. Hálám keresi a pillantását, összeszűkült szemmel figyel, tétován cirógatja ernyedő mivoltomat. Hanyatt dől, a mellkasára húz, rajta pihenek. Visszadobolja hogyan lassul a szívverésem. És a feszültséget, ami belőle árad. Ölelést bontok, meztelen ülök a sarkaimon mellette, a szájára tapadok, mocorog alattam, hogy a mellbimbók simogassák közben. Ügyetlenül bajlódok a zipzárral, azért sem segít. Végre sikerül. Kiszabadítom. Éppen csak hozzáérek, alig értem meg, mit is csinálok, felnyög, eltolja a fejem, a kezemre szorul a sajátja, elfúló hangjában egy jó? – talán. Érzem a gyönyör lüktetését, látom a ritmusra ürülő cseppeket.

Telefonra ébredek. A többiek néma figyelmének középpontjaként hallgatom őt.
– Kellj fel szépen, el ne késs.
– Igenis – motyogom mosolyba ragyogva a reggelt.
Zsófi csóválja a fejét.
Délben beáll mellém zuhanyozni.
– Tudom, hogy szemét voltam. – elmélyülten csiszatolja a talpát. Mehetnékem van, de sok a szappan rajtam. Folytatja, bár azért kivárt, legyen mindebből párbeszéd. Még én bátorítsam. Na persze. Nem!
– Most úgy hallgass meg, mint nőt, mint csapatkapitányt, mint a nálad idősebbet. A te Pétered mindig eljátssza ezt. Nem te vagy az első szűzike akit kinézett. Vigyázz magadra! Személyszerint leszarom pont te mit művelsz, de mint sportember kötelességem figyelmeztesselek.
Felröhögök. És ez még okosnak hiszi magát.
– Nagyon kedves tőled. Hálás is vagyok. Köszönöm, személyszerint leszarom a te sportemberséged.
– Hülye picsa...
Becézése futtában érint.
Minden munkát elvégzek, súlyban mérve grammra pontosan. Se többet, se kevesebbet a kellnél. A simulós estékért.

A diszkóban lányként egyedül ülök a srácok asztalánál. Péter tartozékaként lesik a kívánságaimat és egyúttal vigyáznak hozzám ne érjen senki, ők maguk se. Zoli kerüli a tekintetem, hiába próbálok vele szóba elegyedni.

" Szerelmes és féltékeny – burrogja a köpenyes Gonoszom. "

Olyan, mintha valamelyik kandúr éppen elcsattanó viccén nevetnék. Felkérem táncolni Zotyát. Minden pocikámmal ügyelek arra, hogy a mozgásban legyen erotika. Már tudom mi az. Gonoszul.
Lassúra borulunk össze és faggatom kedvesen: mi a baj? A szemem sarkából látom Péter le nem veszi rólunk a szemét. Mindez tökéletesen feldobja a hangulatom.
– Hol van már az lány, aki voltál? – feleli Zoli kérdéssel. Ellök, még az indulata is tetszik. Túlüvölti a zenét. – Hagyj engem békén, játszd neki a ribancot!
Elrohan.
Pétert én fogom le. Ne, ne! Ne menjen utána, hagyja, olyan édes. Nőies erőkkel tapasztom a székhez, mire enged, felenged.
Bólintok a kérdésre, akarok-e a narancslevembe? Folyton kuncogós leszek tőle, de azért észnél. Tizenegykor léptünk le edzői tudás nélkül, hatan. Ünnepeljük az éjfélt, az utolsó éjszakát. Már mért ne?
– Négyre vissza kell mennünk. – mutat az órára egy homályos arc.
Péter pedig súg egy "gyerét".

Olvadok a karjaiban és igen, akarom, hogy megérintsen, hogy ő legyen az. Minden tudásomat ezen a téren tőle kaptam és nőttem nővé pár nap alatt. Imádom az ölelését, a hangját, az illatát, mindent, amit ad. Az emeleti szobának előkészítettsége sem oltja a tüzet bennem. A zene dühös tamtamja nekem szerelmes nóta, mely tompán felhallatszik... és a szerelmeskedés hangjai... vele. Olyan jó, hogy kiismert, csak visz – visz felfelé, aztán visszahúz kicsit, olyan jó, hogy . Felhevült testünkben nincs energia az izzadásra sem, pang a forróság. Robbanni akar, megőrjít a vibráló vágy. Az ujját magamban érzem, ágyékának keménysége szinte szétroppantja a csípőcsontomat, ahogy félig rám fordul. Kifáraszt a sok ígéret, nincs eszem, sose volt, lángoló éhségtől legyengülten a tudatalatti gátjai is szertefoszlottak régen. A pillanatnyi ölelésszünetre alig figyelek fel. Hallom a papír zizegését, látom ahogy a gumit magára sodorja, nem érdekes...
A vágyak tengerében esőcseppnyi mérték a hirtelen, mikor előbb finoman belémfurakszik, éppencsak, de ezzel nem vagyok tisztában, csak azzal, hogy ott van, hogy jó. Ölelem magam fölött . Durvát mozdul, szétszakadok benne, a számra tapad közben így a fájdalom sikolya keserves sóhajjá szelidül, tíz körömmel vájok a hátába. Még döf rajtam kettőt – hármat, könnyekbe menekülök, szégyellem. Így maradunk. Csókol, simogat, becéz.
– Ne haragudj. Ez ilyen. Nézz rám...
Megteszem, kinyitom a szemem, a könnyek felszáradnak. Felszabadít, mellém csúszik és újra kezdi.
– Csak hagyd. – kéri és én megteszem.
Olyan nehéz, hisz ég minden odalent. Olyan jól teszi, hogy lassan – lassan megint rá figyelek, megint érkezik: a már rá sem vagyok képes, csak a test van, annak visszhangjaival.
Pillanatnyi rettenet, megérzem őt újra. Csitít, pszt és pszt és hogy semmi baj, már jó lesz.
Igazat mond, és mikor ezt felismerem, ösztönöst reagálok. A gyorsan érkező csoda pillanatához közös erővel jutunk. Mikor átélem, a sok – sok felfelé után a végre fent, felszabadultan ölelve gyorsít a ritmuson, nyakamba fojtja az öröm hangjait, ahogy hozzám megérkezik.
Szeretjük egymást, erről suttogunk. Elalszik.
Mosom magamról a következményeket. Folyik a víz, energiát ad a kétéltűnek. Kapkodva öltözök. Nem akarom, hogy a köpenyes így lásson. A tömegben lehet a legmagányosabb az ember, senki sem veszi észre menekültömet.
Hol vagy? – kérdem a Gonoszt. Nem felel. Állok a haragos tengerhez méltón, üvöltök a széllel, a csapkodó hullámok zajával versenyt.
– Hol vagy?!

A kő, a víz, a szél, a föld, a nap, a színek, mind gyönyörű díszlet, az emberi test játékaihoz.
Egy hét múlva kikapcsolom a telefont mikor látom a hívó nevét, azaz Péterét. Nem több nálam, hozzám méltó. Nekem több kell!

"Neked több kell! "

És volt néhány őrült szerelmem és volt néhány szép,
de a szívem nem nyugszik még.

Öleltek félve, sírva, szorítottak röpke pillanatra. Volt gyengéd, volt durva. Volt akinek idő kellett, volt akinek a néha, volt aki rögtön akart és olyan is volt, aki eleinte soha. Nem volt közöttük egy sem érdemes, hogy mindig szeressem, hogy szeressen, mindet szerettem és egyiket sem igazán.

Sárguló levelek között, az erdő mélyén csend ölel. Már nem tudom mit kerestem, elfáradtam benne. Úgy nézem a múltam, idegen fejjel, amilyen idegenként ide érkeztem. Egyetlen tettemben sem voltam benne én magam, aki vagyok valójában. Miért is csináltam? A test élvezte, a lélek úszott tőle, megnyomorította az egyéniséget, a valódi szépség nincs sehol. Múló csupán, semmi maradandó, illúziókkal kergetett ámítások sora.

Amit kértem, a kérésem, amiből a hitem nyertem, hogy szép lettem, hamis igazságokra épült torz valót teremtett. Teremtettem. Gyilkos önbizalom.
A köpenyes megfordul, az arctalan arcot kap, a Gonosz én vagyok.
A Túlpart nem létezik. Nekem nem, ha igaz egyáltalán, hogy onnan érkeztem.
Nincs kihez beszélni, nincs a Nihil országába vezető út sem.

" tömegben lehet a legmagányosabb az ember"

Zsong a parti sétány, minden kávézó más zenét játszik. Teát kértem, az átlátszó pohárban aranyló folyadékot tűzpirossá festi a lemenő Nap. Fénye szelídül látható ragyogássá, mielőtt lenyugszik.
Zoli leül szembe velem. Hallgatunk. Hajkoronája a tűzgolyó. Végtelenül szomorú helyettem.
Ő az erősebb, én nézek félre és tudom, hogy ő visz haza engem. Nála az otthon kulcsa, ahová a Nap megy. Ahol megpihenni lehet. És a boldogság fájdalmában felismerem az őszinte igazságot, a szerelem valódi arcát, ami az övé. Múltja, jelene, jövője van, más – más átiratban.
Több nálam.

"Az emberiségnek nincs értelme, csak annak a picinyke részletnek, ami körülveszi az egyes embereket, de ez a gyenge pont az, az érzelem, amitől a józan értelem világa értelmetlen. " Üzenet vége.
Üzenet? Csak túl akartam lenni rajta, ahogy a rossz dolgokon mindig. Azért tettem, azért siettem.

Nem tudtam, hogy így fáj a repülés, a bukott angyaloké.