A legjobb barátom

1998 szeptember végén kezdodött az egész. Harmadikos voltam egy budapesti szakközépiskolában. Nem volt túl sok haverom, jóformán egy se, mert elég érzékeny, visszahúzódó voltam, és az is vagyok. Szeptember végén felfigyeltem egy hozzám hasonló srácra, aki még elsos volt a suliban, szünetekben amúgy is az volt a "hobbim" hogy figyeltem a többi gyereket, aki meg egyedül van, arra a kevés gyerekre szinte mindig figyeltem. Aztán ezt a srácot is így vettem észre, persze lehet hogy az osztályban azért jobban beleolvadt a közösségbe, de szünetekben mindig egyedül volt, állandóan csak az ablaknál állt és kifelé nézet. Hasonló testalkatú volt a gyerek, mint én, nálam csak pár cm-vel volt alacsonyabb, szoke, félhosszú haja volt, aranyos, kicsit szomorú arca, barna kabátot és kék farmert viselt.
Megszólítani mégsem mertem, amúgy is azt gondoltam, hogy "úgyis vannak barátai", egyébként minden nekem tetszo srácra, ha rápillantok, mindjárt ez jut eszembe. Egyik nap elmaradt az utolsó órám, lementem ebédelni, az osztályból egyébként csak én ebédeltem egyedül. Az ebédloben elég sokan voltak, szabad asztal nem is volt, hely se sok, és ahogy szétnéztem, megpillantottam az a srácot. Gondoltam, nincs abban semmi rossz, ha az o asztalához ülök. Oda is mentem hozzá, megkérdeztem hogy ideülhetek-e? O természetesen megengedte, hangja kedves volt, és kicsit szomorú. Aztán elkezdtem kajálni, és azon törtem a fejem, hogy vajon mi a fenét mondhatnék neki, amikor megszólalt:

– Neked sincs sok haverod itt a suliban, igaz?
– Hát, nemigazán – nyögtem ki. – De ezt honnan veszed?
– Folyton egyedül látlak – felelte – nem beszélgetsz senkivel.
Mondat végénél félénken rám pillantott, és egy kis halvány mosoly jelent meg a száján.
– Honnan tudod, hogy osztályon belül nem beszélgetek senkivel? – kérdeztem.
– Nem tudom biztosan – mondta, – csak sejtem.
– Te is ilyen vagy? Osztályba nem beszélsz senkivel?
– Úgy valahogy – mondta bizonytalanul.
Akkor már tudtam, hogy hasonló a srác, mint én! Örültem is neki nagyon. Mindig olyan srácot szerettem volna találni, aki hasonlít rám lelkileg, és most itt ül velem szemben.
– Lesz még órád? – kérdezte.
– Nem – mondtam – lett volna még egy 8. is, de hál istennek elmarad. Neked lesz?
– Sajnos – mondta szomorúan.
Épp becsöngettek.
– Na, lépek – mondta, aztán elköszönt, fogta a tálcát, beadta a konyhára és fölment az emeletre.