Róbert

Elegem volt abból az átkozott napból. Életemben nem késtem még el sehonnan, tudom, hogy ez manapság nem sikk, de nem játszom mások idejével. Ehhez képest ma nem is akárhogy estem át a tűzkeresztségen: 33 perccel kezdés után estem be a tárgyalásra. Pierre üvöltött, én vissza – csak nem gondolja ez marha, hogy a legkedvesebb passzióm a Saint Michelen csücsülni a dugóban, és irigykedni az Őszre, aki ugyebár suhan nesztelen, és valószínűleg nem csak 10 km/h – val. Olyan lendülettel penderített ki a teremből, hogy a forró café au lait az utolsó cseppig a blúzomon landolt. Ezek után persze eszébe jutott, hogy kettőnk közül csak én tudok magyarul – tolmács lennék, amikor épp nem megszégyenülve bámulok a dühöngő főnököm után –, tehát még röpke három és fél óra érdekfeszítő üzleti megbeszélés után, még mindig pecsétes felsővel kulloghattam haza. (És számolgathattam, hogy mennyi levonást kapok ezért a malőrért. )

Talán nem meglepő, hogy nem éreztem kitörő örömet, mikor az öcsémet találtam az ágyamon. Nem nagyon bírták elviselni egymást az anyám új szeretőjével, így kénytelen voltam számolni azzal, hogy az éjszaka közepén beállít egy fogkefével meg egy tiszta alsógatyával, és egy szívet melengetően otthonos mozdulattal megágyaz magának a konyha asztal alatt. Na de azzal még nekem is meglepetést tudott szerezni, hogy az ezeregyéjszakába is beillő, hatalmas, gyönyörű ágyamon heverészik egy langaléta szőke leányzóval (aki mellesleg volt nem túl nőies, figyelembe véve a számomra is látható testrészeit). Túl fáradt voltam ahhoz, hogy reprodukáljam azt az őrjöngést, amit Pierrel szemben többé – kevésbé bevált, de azért magamhoz képest elismerésre méltó hangerővel mennydörögtem öcsikémnek:
– Vas – tu á l'enfer! – szavaimat nyomatékosítva, feléjük hajítottam a lakáskulcsot, ami aztán a szőke szirént vágta hátba.
– Még véletlenül se próbálom megérteni, ha franciául gajdolsz, ma chére soeur. – vigyorgott felém a kis pimasz, a szirén pedig gyanúsan mély hangon kezdett nevetni, majd lassan hátrafordult. Férfi volt. De nem is akármilyen, majd' leesett az állam. Vékony, karakteres arc, lágyan összeszűkülő, acélkék szemek. A dühöm egy perc alatt elpárolgott, amit utóbb igazán sajnáltam, mert felállt, elegánsan felém sétált, és megtette azt, amit az öcsémnek kellett volna: elnézést kért a zavarásért, azért pláne, hogy így behatoltak intim szférámba (itt túl nagyot nyeltem).