Az élet körhintája 1. rész

Gyakran hallani kifejezéseket, mint "az élet vonatán", vagy "az élet útvonalán". Nincs ilyen! Tapasztaltam: az élet egy körhinta. Az emer száguld, s azt hiszi, hogy előbbre jut, pedig csak egyhelyben forog. Ott állsz meg, ahol beszálltál. Nem új útvonal nyílik meg ott, hanem ugyanaz a körforgás ismétlődik meg. S mire egy új megálló jön, észreveszed, hogy ott vagy, ahonnan elindultál. Nem lettél se okosabb, se bölcsebb, se boldogabb. Csak élményeid voltak, amiket újaknak éreztél, pedig nem voltak egyebek állandó ismétléseknél. Ugyanazokat a hibákat követed el ismét és ismét, hiába fogadkozol, hogy ezután okosabb leszel. Csak illúzió, hogy ezután más lesz. Hadd mondjam el, milyen az én életem körhintája.
Első fejezet

A feleségem kisírt szemekkel jött haza az irodából. Egy ügyvédnek volt a titkárnője, már több mint egy éve. Örültünk a jó állásának, mert az üzem, amelyikben én dolgoztam, csőd határán állt; egyre kevesebb munka volt, ami azt jelentette, hogy a kereset is mindig kevesebb lett. Minden pillanatban várható volt a csőd és ha az bekövetkezik, akkor nem tudnám, miből fogunk megélni, ha a feleségem, Éva, egy évvel ezelőtt nem kapta volna meg ezt a jó állást.
Eddig nem panaszkodott a munkahelyére. Sőt, a főnöke nagyon is udvarias és kedves volt mindig vele szemben, ahogy mondta. És most láttam raja, hogy valami baj van! Talán csak nem mondtak fel neki? Az egy katasztrófa lenne.
Kérdeztem, felmondást kapott-e. Csóválta a fejét, hogy nem. Hát akkor mi a baj? kérdeztem. Erre újra sírvafakadt. Símogattam, csitítgattam, nyugtattam és kértem, mondja el, miért sír. "Azt nem mondhatom el", mondta. "Akkor elhagynál! "
"Nincs olyan dolog a világon, amiért elhagynálak Kedvesem", bizonygattam. "Hiszen tudod, hogy mennyire szeretlek! Te vagy a mindenem! Mondd hát Évikém, mi történt! "
"A főnököm velem! " csuklott fel újra a sírása.
"? Hogyan? " kérdeztem.
"Hát úgy! " mondta Évi. "Tudod! "
"Csak nem nemileg? " rémültem meg. "De igen", sírt fel újra Évi. "És most nem tudom, hogy mi lesz! "

Agyamban egymást kergették a gondolatok. Ezt természetesen tisztázni kell. Kértem Évát, mondjon el mindent részletesen. Előbb zokogva, de aztán lassan, ha nem is összefüggően, de legalább érthetően mondta el a dolgot: "Tudod, már régebben tett célzásokat. Nem akartam neked szólni róla, hogy ne nyugtalankodj. Van úgyis elég gondod az üzemmel. Nem hittem, hogy komolyra fordul a dolog. "