Egy lány emlékei 1. rész

Eger, 2004. október 9

"Kedves naplóm! Késő este körmölöm ezeket a sorokat. Kissé még mindig szokatlan ez nekem: soha életemben nem írtam az életemről, de úgy érzem, amióta összejöttem, azután szakítottam Tamással, le kell jegyeznem az érzéseimet, és az élményeimet. Most olyasvalamit szeretnék elmesélni, ami körülbelül egy hónappal ezelőtt történt, azelőtt, hogy elkezdtelek volna vezetni, Kedves Naplóm: az élmény azonban bennem maradt, olyan mélyen, mint a tavaszi vetés, s ha ablakomhoz sétálok ezen a kései órán, s újra felidézem, nem családom kertjének sötét árnyait látom, hanem a szélesen kanyargó Dunát az alkonyi fényben. És előttem Zoli arca, és szinte érzem annak a gyönyörű, éjszakába nyúló estének az illatát is...

Ui. : Szeretlek! És remélem, mielőbb viszontlátlak... és megpróbáljuk újra. Bár... de inkább nem írok most semmit. Nem hagyhatom, hogy erőt vegyen rajtam a szomorúság, mert akkor ma már nem tudnám leírni, amit szeretnék.

Augusztus közepe volt. Akkor már két hete Zolinál laktam, és nem gondoltam azzal, mi lesz, ha véget ér a nyár, s nekem vissza kell utaznom az ország másik végébe... még a szerelem színes üveggömbjében éldegéltünk, érzékeinkben hőség tombolt és szabadságot éreztünk a végtelen kék ég alatt: nagy sétákat tettünk a parton, fürödtünk, beszélgettünk. Ez volt nappal. Este... hát, sok minden. Mindig más. Mindig meglepő és fantasztikus dolgokkal lepett meg, többek között ezért szerettem annyira. De mellette valahogy én is kivirágoztam – nem akarom locsogó érzelgős lányka benyomását kelteni, de tényleg: a szerelem meglódította a fantáziámat. Azon az estén mindenesetre, amelyet szeretnék elmesélni, nem volt szükségünk arra, hogy forgatókönyvet írjunk; teljesen természetesnek tűnt minden, amit egymással tettünk, abban a világban, ahová csupán két egymáshoz teljesen illő ember léphet be. Vagyishogy, akkor azt hittem... de mindegy. A kapcsolatunk végéről talán majd valamikor később beszélek, ha beszélek.

Azt a napot a strandon töltöttük. Emlékszem, órákig hevertünk a homokban, és valamilyen fehér virággal cirógatta az arcomat: a nyakamat, fülemet, lehunyt szemeimet, majd minden tiltakozásom ellenére az orromat, amitől egy idő után tüsszentenem kellett.