A változatosság gyönyöre

Fáradtan dobtam félre a könyvet. Elég volt mára. Kezdtem úgy érezni, mintha az agyam egy vízzel telített szivacs volna; egy újabb csepp már csak akkor fér el benne, ha egy kifolyik alul. Mintha minden egyes sor olvasásával távolabb kerültem volna a végső céltól, hogy betéve ismerjem a Java nyelv rejtelmeit. Magamban szitkozódtam, ahogy a könyv címlapjára pillantottam: Programozás könnyedén. Méghogy könnyedén. A pillanatot is elátkoztam, amikor nagy reményekkel beleugrottam egy második diploma megszerzésébe, mondván, milyen jól fog mutatni majd a szakmai önéletrajzomban. Baromság. A sem érdekli, hány diplomád van, ha nem tudod jól eladni magad. Azt pedig nem tanítják egyetlen főiskolán sem.

Elbattyogtam a hűtőszekrényig, és kivettem egy . Hatot vettem, ma estére elég lesz. Az alumínium doboz oldalán apró cseppekben gyöngyözött a lecsapódott pára. Holnap vizsga, gondoltam magamban, de hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy már vajmi kevéssé érdekel az egész. Pedig ez az utolsó vizsgám. Na meg az államvizsga, de az már gyerekjáték lesz ehhez képest. A halk szisszenéssel nyílt ki. Pont jó a hőmérséklete.

Leültem a notebook elé, és bezártam a programszerkesztőt. Soha a büdös életben nem fogok programozni. Ez egészen biztos. Mi a fenének ez az egész? Mindig azzal győzködtem magam, hogy azzal kevesebb nem leszek, amit megtanulok. De ezzel azt hiszem több sem. Start menü, Media Player. Alice Cooper hangzik fel a hangszórókból. Poison. Jó szám, most pont ez kell. Meggyújtok egy cigit, és belehúzok a kitöltött . Le sem teszem a korsót, már újra töltök. Túl sokat dohányzom, gondoltam, miközben az éppen elnyomott helyett egy új szálat húzok elő. Csak egyszer tudnék erről leszokni. Majd egyszer.

Nem is emlékszem a második és a harmadik mikor nyitottam meg. Már a negyedik állt előttem az asztalon, és már az is majdnem üres volt. Tévét nézni végképp nem volt kedvem. Inkább ültem, hallgattam a zenét, és ittam. Mint ökör, magamban. De muszáj volt eljönnöm hazulról. Pénteken vizsga, a gyerek pedig otthon van. Beteg szegény. Muszáj volt eljönnöm. Úgysem hagyna tanulni. De akkor, hogy aznapra befejeztem, nagyon hiányzott. És Vera is. Fölkeltem a kanapéról, és megragadtam a telefont. Rövid hívás volt, egy két éves kislánnyal még nem lehet hosszasan elbeszélgetni, de akkor is hallani akartam a hangját. Verával pedig már nyolc éve együtt vagyunk; három nap egymás nélkül nem a világvége.