A munkatársnő 1. rész

Egy irodában dolgozom számítógépen, ahol egy időben annyi volt a munka, hogy néha hétvégén is kellett dolgozni. Egyik alkalommal szombaton úgy alakult a dolog, hogy a recepcióslány és én voltunk csak benn az irodában.
Éva 21 éves volt, én pedig 32. Hosszú fekete haja teljesen harmonizált éjfekete szemeivel. Fehér vékonypántos felső volt rajta, ami egyrészt igencsak kiemelte napozástól barna fiatal feszes bőrét, valamint látni engedte, hogy nincs rajta melltartó. Ezt egy kicsit furcsának is tartottam, ugyanis kerek, méretes almamelleinek látványától arra gondolna az ember, hogy ezeknek a melleknek igencsak gravitálniuk kellene, de ezek a mellek csúfot űztek a fizikával. Apró fekete miniszoknyája csak arra volt jó, hogy határt képezzen keskeny csípője és hosszú izmos combjai között.
Egész idő alatt csak őt figyeltem. Arra vártam, hogy mikor fog lehajolni egy kicsit, hogy még többet láthassak a melleiből. Türelmetlenkedtem, hogy mikor cseréli fel újra keresztberakott lábait, mert ilyenkor mindig egy kicsit feljebb csúszott a miniszoknya, és minden ilyen alkalommal többet lehetett látni combjának belső feléből is.
Mivel nem tudtam kulturáltan és illedelmesen a munkámra figyelni, egy idő múlva Éva is észrevette rajtam, hogy milyen hatással van rám. Annyira tetszett neki a szituáció, hogy még jobban rájátszott. Egyre gyakrabban kezdett lehajolni, és a szeme sarkából nézte, hogy én hogyan reagálok. Amikor elsétált mellettem, akkor pedig állandóan hozzámsímult, hol a feszes fenekét nyomta gyengéden hozzám, hol pedig látványosan felizgult melleivel érintette meg az izgalomtól már teljesen remegő testemet. Az egyik ilyen huncut alkalommal úgy sikerült, hogy éppen előttem állt, amikor előrehajolt, és fenekét bőszen meredező farkamhoz nyomta. Egy pillanatra beleremegtem az izgalomba, amitől a farkam pont a két fenékdomb közé került, s nagy zavaromban erőteljesen elkaptam két oldalról a fenekét. Ha nem lett volna rajtunk ruha valószínűleg fel is nyársaltam volna.
– Hoppá – szólalt meg egy kissé megdöbbenve, és látszott rajta, hogy erre azért nemigazán számított, de úgy maradt lehajolva, és nem mozdult. Egy végtelennek tűnő pillanat után hátranézett rám, majd szép lassan felegyenesedett, felnézett rám, és megkérdezte tőlem, hogy most mitévők legyünk. Mellbimbói úgy feszültek a vékony felső alatt, hogy már azt hittem kiszúrják a szemeimet.
– Felőlem akár folytathatnánk is... – szólaltam meg lassan, ahogy feleszméltem