Első - Második rész

Már fél éve semmit nem tudtam róla, mióta elköltöztem a városból. Felejteni akartam. Az utazás előtti estén, mikor az utolsó hajcsatot is eltettem a neszesszerembe, görcsbe ugrott a gyomrom. A kocsiban is megmaradt ez az érzés, és ahogy egyre közeledtünk a városhoz, mintha láthatatlan kövek telepedtek volna meg bennem. Nehéz lett a szívem. Szótlanul figyeltem az elsuhanó tájat, összemosódott előttem az ég szürkéje és a föld üde zöldje. Gábor sem szólt semmit egész úton. Tudta, mennyire őrlöm magam, hogy vissza kell térnem. Halkan dúdoltam a rádióban szóló slágert, és hagytam, hogy ne gondoljak semmire. De arra erősen koncentráltam.

Ahogy beértünk a városba, éreztem, hogy a lüktető, zsibongó város visszavárt. Ittam magamba a zajokat, a színeket, az embereket, az életet. Még a koszosan hömpölygő Duna is hiányzott, minek partján anno annyi órát üldögéltem egyedül, vagy társaságban... Vele...
Gyorsan elhessegettem felvillanó arcát, és tovább bámultam a várost. Nem volt nagy forgalom, hamar hazaértünk. Haza? Vissza, annyi bizonyos csak.
Három tudtunk mindent felvinni a lakásba.
Ahogy beléptem az előszobába, megcsapott az illat, melyet hagytam magam után. Számtalanszor lehetett már szellőztetve de még éreztem a parfüm jellegzetes zamatát a levegőben. Gyorsan ablakot nyitottam, előkerestem egy tréningruhát, átöltöztem, és csak azután láttam a kipakoláshoz. Gábor eltűnt valahova, biztos mondta is, csak én nem figyeltem. Bekapcsoltam a rádiót, és neki láttam kipakolni.
Viszonylag hamar végeztem, hiszen mindennek megvolt a helye, mint régen.
Éppen zuhanyozni indultam, mikor Gábor visszatért két megrakott bevásárlószatyorral.
Míg felfrissültem, ő kipakolt és vacsorát készített.
Ugyanolyan szótlanul ettünk, mint amilyen némaságban telt a napunk.
Lefekvésnél a nagyszobában ágyazott meg magának Szíven ütött, de megértettem: nem lehetett neki sem könnyű az utóbbi 2 év. Nem is értem, hogy maradhatott mellettem.

Lelkiismeretemmel küszködve bújtam ágyban, és bámultam a sötétséget. Bármennyire is fáradt voltam, nem jött álom a szememre. Végig Gábor járt az eszemben, hogy alig 3 méterre tőlem alszik félig hason, karja a feje alatt és csöndben lélegzik. Megrohantak az emlékek. Mindig is szerettem hozzá bújni, meleg volt a teste és jó illatú, furcsamód egyszerre adott nyugalmat és hozott izgalomba. Szerettem, ahogy nevet, zöldeskék szeme vidáman hunyorgott, ahogy rám nézett, s csúfondáros volt, mikor hisztiztem. Mindig kiborított azzal, hogy nyugodt maradt. Ritkán kiabált, de akkor remegett az indulattól, ilyenkor megijedtem. Csak ezekben a pillanatokban tudatosult bennem, milyen mély és hatalmas érzelmek tombolhatnak benne. Aztán eszembe jutott még valami, és hasam és ölem hirtelen átforrósodott. Lehunyt szemeim mögött, mintha mozit látnék jelent meg az utolsó alkalom, mikor szeretkeztünk. Filmréteg csillant bőrén, arca kifejező és elragadtatott volt, ahogy fölém hajolt és rám borult.

Elég! Ültem fel lendületből. Az ablakhoz léptem, és kinyitottam az ablakot. Próbáltam, olyan halkan megtenni, hogy Gábor ne ébredjen fel, de a következő pillanatban már hallottam is a hangját a másik szobából.
– Te sem tudsz aludni?
Megfordultam, a szoba ajtajában állt. A könnyű paplan volt a csípője köré tekerve, amivel takaródzott, rajtam pedig szokásomhoz híven semmi, mivel mezítelenül alszom.
Sötét volt, nem láttam őt, csak a körvonalát, mégis megkívántam. Hogy őt – e, vagy csak a szexet, nem tudom..
Csak annyit tudtam, hogy ha most nem lép, hogy pőrén lát engem, akkor vége a kapcsolatunknak. Pedig tudtam, hogy nem fog lépni, hiszen azt hiszi, hogy már nem szeretem.
És a legszörnyűbb, hogy én sem voltam tisztába önmagammal.
– Fura újra itt lenni, a zajok, a fények, a régi ágy... – tettem egy határozatlan mozdulatot az ágy felé.
– Hallottam, ahogy forgolódsz – bejött a szobába, meglódult a szívem. Visszamentem az ágyhoz, ráfeküdtem, és álig húztam a takarót.
Elutasításnak vehette, mert elindult kifelé.
– Ne! Kérlek, ne menj el, csak visszafeküdtem, elvégre nem flangálhatok itt meztelenül előtted – motyogtam.
– A régi szép időkre emlékeztetett – leült az ágy szélére.
Egyszerre nyúltunk az éjjeli lámpa kapcsolója felé, megremegett, ahogy egymáshoz értünk. Már a rezdülésemből tudta, hogy felkavart az érintése, ismerte minden pillantásom, hanghordozásom, mindent ismert belőlem. Tudta, mit szeretek, és azt is, hogy mennyire szerettem őt... ezért sem hagyott el. De az emlékekbe való kapaszkodásba csak ő hitt, én nem. Tiszteltem kitartásáért, és néha elgyöngültem, mikor valami eszembe jutott a régi időkből. Főleg a szeretkezéseink. Úgy ismerte a testemet, ahogy soha senki nem ismerhette. Együtt fedeztük fel minden négyzetcentiméterét, és nem volt olyan, amit ne tettem volna meg, ha ő kért rá. És fordítva is igaz volt.

Ezek a gondolatok, és a hirtelen világosság, élesen eszembe juttatta, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Ránéztem, és láttam a sóvárgást a szemében, és akkor ebben a pillanatban a saját vágyamat láttam visszatükröződni a tekintetében.
Csak a kezemet kellene nyújtanom, csak egy szót mondanom, de nem voltam rá képes, mindaddig, míg Vele nem találkozom, és nem tisztázok mindent. Akkor már tudni fogom, mit akarok, és azt is, hogy kivel akarom.
Mivel hallgattam, a takarón keresztül megfogta a kezem.
– Szeretnél egyedül maradni?
– Igen – bólintottam – ha nem baj, hátha sikerül elaludnom.
– Persze, semmi baj, megértem. Nem könnyű Neked sem, és nekem sem. Egyikünknek sem.
Lesütöttem a fejem.
– Igen, nehéz időszak van mögöttünk, reméljük, holnap ilyenkor már mindennek vége lesz – sóhajtottam – Jó éjszakát!
– Neked is szép álmokat – lekapcsolta a kis lámpát, hallottam lépteit, és azt hogy bezárja az ajtót maga után.
Elsírtam magam, a párnába fúrtam a fejem, és úgy sírtam, mint egy kisgyerek.

Kakaskukorékolásra ébredtem. A mobilom volt. Lenyomtam az ébresztőt, és átfordultam a másik oldalamra. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy ma, alig pár óra múlva találkozom vele. Képtelen voltam még a nevére is gondolni, pedig itt az ideje, hogy fél év után kimondjam. Először csak magamban, hogy szokjam, aztán hangosan, de közömbösen.
Még nem jött el az ideje, csak azt nem tudtam, hogy mire várok még? Arra, hogy ott álljon előttem, és úgy nézzen rám, mint régen? S én ugyanúgy elvesszek, mint anno, mikor mindenkit becsapva, önmagunknak is hazudva eltöltöttük azokat a bűnös – gyönyörű másoktól lopott órákat?

Elég! Zuhanyozni indultam, próbáltam mindezt halkan tenni, de felesleges volt, Gábor nem volt otthon. Pár soros cetlike jelezte, hogy elment, majd jelentkezzek én, ha már hazaértem. Milyen figyelmes. Elborított a lelkiismeret furdalás. Hogy tehetek, tehettem ilyet egy rendes emberrel? Mert az embernek, ugye sose kell a jó. Az kell, hogy fájjon, hogy szenvedjen, mert csak akkor érzi magát igazán boldognak!
Lezuhanyoztam, és már csak akkor vettem észre, hogy tudatosan öltözködtem fel, mikor belenéztem a tükörbe. Azokat a ruhákat vettem magamra, amiket Ő szeretett rajtam. Kivágott kis virágos romantikus felső, és hosszú fehér bodros szoknya. És a parfüm, amit még tőle kaptam, és az óta sem használtam... Erővel kellett visszatennem a helyére, majd hirtelen megfontolásból, újra a kezembe vettem, és kirohantam vele a konyhába. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, úgy vágtam a szemetesbe az apró üvegfiolát, mintha a legnagyobb ellenségem lett volna. Apró sikernek könyveltem el a dolgot, és a most használt illatot fújtam magamba.
Elindultam.

Időbe tellett, mire odaértem. Megpillantottam. Nem gondoltam el, hogy milyen érzés lesz, de amit éreztem, az szörnyűbb volt minden fájdalomnál. A tér közepén terpeszkedő szoborhoz tartozó lépcsőn ült, kezében egy szál fehér rózsa, és egy üveg Ice Tea. Csak álltam és néztem, és nem tudtam odamenni hozzá. Ittam magamba látványát, kissé hosszúra nőtt, feketébe hajló sötét haját, melyet egy pánttal szelídített meg, széles vállát, melyet hosszú, laza fehér ingbe bújtatott és nyugtalan tekintetét, ahogy a tömeget fürkészte engem keresve.
Csak álltam és figyeltem őt, és nem tudtam nem engedni az érzésnek, ami rám tört, mint minden alkalommal, ahányszor csak meghallottam a hangját, vagy találkoztunk. Mindenem remegett, és attól féltem, hogy ha megmozdulok, akkor összesek, pedig valami hipnotikus erő vonzott hozzá, vagy legalábbis arra ösztökélt, hogy intsek neki. De nem bírtam mozdulni.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mert miközben próbáltam összeszedni az erőmet, hogy odamenjek hozzá, szépen lassan felidéződtek bennem azok az emlékek, amiket kisebb – nagyobb sikerrel nyomtam el magamban idáig. Eszembe jutott az első találkozás. Már akkor úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Barátnőmék összejövetelére voltunk hivatalosak, Ő is a menyasszonyával, s véletlenül egymás melletti ülőpárnát választottuk magunknak. Itt kezdődött minden. Egész este beszélgettünk, nevettünk, s Gábor hazafelé kicsit morcosan, bár nem komolyan megjegyezte, hogy életében először most volt féltékeny, mert legalább olyan jól éreztem magam azzal az "idegen pasival", mint vele. Ekkor még nevettem az egészen, és emlékszem, akkor éjjel szeretkeztünk utoljára azzal lángoló, éhes szenvedéllyel, ami jellemezte szexuális életünket.

Másnap Ági hívott, hogy Ő elkérte a telefonszámomat, megadhatja e neki? Nem is tudom, miért mondtam igent, hiszen csak úgy csengett a fülem a sok vészharangtól, ami beindult bennem. Ági még meg is kérdezte, hogy tudom – e, mit csinálok, mit is teszek kockára. De én olyan magabiztos voltam, annyira hittem, hogy tudom, mit érzek Gábor iránt, hogy 100% – osan állítottam, semmi baj nem történhet abból, hogy találkozom Vele néhányszor és elröhögünk egy – két órát, hiszen eddig is voltak férfi barátaim, és ezt a kedves mindig elkönyvelte, hogy én ilyen fiús lány vagyok – és nem bánta. Egészen idáig. Pedig nem is volt gyors az egész, vagy csak én éreztem lassúnak? Az első hónapban egyszer találkoztunk, aztán kéthetente, majd hetente, és egyre ritkábbak voltak azok a napok, mikor nem találkoztunk, vagy nem beszéltünk telefonon, és persze ott volt az internet is. És mire észbe kaptunk, hogy mibe másztunk bele, már régen elvesztünk.

Megráztam magam, és újra látni kezdtem a múltból a jelent, de itt is csak Ő volt, akit felfogtam, aki körbefolyta érzékszerveimet pedig voltak vagy 100 – an a téren, vidáman jövő – menő emberek, egyedül és párban, mindenki ment a maga útján.
Már jó ideje nézett, de nem állt fel a lépcsőről, várta, hogy magamhoz térjek. Szokásos magabiztossága picike dacot ébresztett bennem. Nem mozdultam, csak néztem némán, kb 15 méternyi távolságból. Türelemjáték, mindketten arra vártunk, hogy a másik tegye meg az első lépést, de egyikünk sem egyszerű ember révén, szobroztunk egy darabig. Dacos legyek, és eresszek gyökeret, vagy okosabb engedd – ben legyek én az, aki megteszi az első lépest? Léptem egyet, kettőt, a harmadik lépésemnél már felállt és tekintetével nem engedve el az enyémet 4 hosszú lépéssel ott termett. Majd megállt, 3 lépéssel előttem. És jól tette, mert annyira féltem tőle, de legfőképpen magamtól, hogy ha közelebb jön, akkor én hátráltam volna.

Mandulavágású, fekete szeme volt, mint az obszidián, és már az első pillanattól bűvölt vele, és én hagytam, hogy ezt tegye, mert jó volt végre valakinek a hatása alá kerülni, beleveszni és csak nőnek lenni. Már csak a tekintetétől érezni a mellem, az ölem, a hasam, a nyakam, a combom... mindenem.
– Szia – szólalt meg. Meg sem próbált megpuszilni.
Egyrészt hálás voltam neki, hogy kerüli a testi kontaktust, mert egyre élénkebben emlékeztem azokra az alkalmakra, mikor, ha csak futólag is, de megérintett, annyira megkívántam, hogy két percen belül viszonylag nem túl feltűnő helyett kellett keresnünk, mert akkor és ott akartam és viszont akart, és az sem érdekelt egyikünket sem, ha az történetesen egy lépcsőház alagsora.
Másrészt, mintha nem is akart volna megérinteni, és ez pedig nagyon szíven ütött. Vajon már nem kíván? Ennyire zokon vette volna, hogy az utolsó találkozásunkkor olyan gyáva voltam, önmagamat védve, maradék önbecsülésemet mentve, hogy belehazudtam a szemébe?
– Szia – ismételte meg, mivel nem reagáltam köszönésére.
– Ó, szia – siettem a köszönést viszonozni, és annyira zavarban voltam, hogy rögtön ezután egy szó sem jött ki a számon. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy én ide most úgymond szakítani jöttem, tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba és nem utolsó sorban új életet kezdeni.
Míg én elmélkedtem magamban, vívogattam saját kis belső csatáimat, ő folyamatosan bámult rám.
– Beüljünk valahová? – próbált beszélgetni velem, de valószínűleg nem tudta hova tenni kukaságomat.
Fogalma sem lehetett arról, milyen gondolatok kavarognak bennem. Néztem még egy darabig, és önmagamtól kérdeztem egyre, hogy miért nem csókolt még meg? Miért nem???
– Egy puszit sem kapok? – és kimondtam, és nem hittem el, hogy megtettem. Provokáltam. Nem szánt szándékkal, tudtam ezt én. Na de ő?
Aztán nem nagyon volt min töprengenem, mert lehajolt, a rózsát tartó kezével megsimogatta a nyakam, rám mosolygott, végighúzta ajkát az arcomon és a szám sarkától egy pillangópillanatnyi távolságra megpuszilt.
Hiába volt meleg, kirázott a vágytól a hideg, és mozdultam a szája után. A karjába kapaszkodtam, közelebb léptem, és nyitottam az ajkamat. Hozzá simultam, és hagytam, hogy a karjába vegyen, és felemeljen magához.
Hazaértem.

Citromos ízű volt a csókja és mégis olyan édes, mintha mézet nyalogatott volna egy perccel előbb. Forró volt a karja, amivel derekamat ölelte, és majdnem agyon szorított, úgy tartott, amíg csókolta az ajkamat, nagyon lassan körbesimogatva nyelvével szám vonalát, s nem engedve heves vágyamnak, hogy fölfaljam egyetlenegy csókban.
Először fel sem fogtam, mikor elengedett, nagyon lassan tértem magamhoz.
– Ne haragudj, nem ezért jöttem... – kapott el a szégyenérzet, és most először gondoltam Gáborra. Nem kellett volna, mert mardosott a lelkiismeret – furdalás, de azért, mert itt és most nem érdekelt, hogy mit gondol, és mit érez.
– Tudom – meredt rám komoran – üljünk be valahova, ezt meg kell beszélnünk.
Bólintottam.
Amíg mentünk a régi kedvenc kiskocsmánk felé, nem szóltunk egy szót sem. Próbáltam minél távolabb lenni tőle, de nem és nem ment. 5 perc alatt elérte, hogy a félév, amíg nem találkoztunk, elszálljon, mint ha nem is lett volna.
A Piros Pöttybe lépve kellemes hűvös és halk zene fogadott. A pincér megörült nekünk, régi ismerősként üdvözölt minket, és a régi helyünkre vezetett: a terem hátsó felében álló eldugott kis box – hoz, ami védve volt a kíváncsiskodó tekintetek előtt.

Ásványvizet kértem, és Ő is. Összenéztünk: tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy ha egy kortyot is iszunk, akkor itt a helyszínen esünk egymásnak. Volt már rá példa, emlékeztem, mikor egymás mellett ülve, az asztal alatt a bugyimba nyúlva simogatott addig, amíg el nem élveztem, és csak azért nem hangosan, mert sikoltás helyett a nyakába haraptam, oly erősen, hogy alig bírta kimagyarázni otthon. Elöntött a forróság az emléktől és próbáltam távolabb húzódni tőle, mert nem velem szembe, hanem mellém ült le, régi szokásunkhoz híven, hogy minél közelebb legyünk egymáshoz.
– Nos – vezette be hosszú és sziklakemény beszélgetésünket – Fél éve tűntél el. Napra pontosan. Nem tudtalak elérni telefonon, e – mailen, a munkahelyeden felmondtál, a városból is elköltöztél. Ági sem mondta, hova tűntél. Gyáván megfutamodtál – végig a szemembe nézett, és tekintetétől nem voltam képes szabadulni, bármennyire is szégyelltem magam.
– Ági sem tudta a telefonszámomat. Én hívtam őt Gábor telefonjáról néha, titkos számon...
– Még Gáborral vagy?! – szakított félbe, hangosan és dühösen. Egy pillanat alatt felhúzta magát, és sajnos joggal.
– Együtt élünk, igen, de...
Felemelte a kezét és ezzel belém fojtotta a szót. Éreztem a testéből áramló feszültséget, tudtam, hogy nem lenne nyerő a magyarázatomra és a helyébe én sem hallgatnám meg magamat. Gombóc nőtt torkomba lekúszott a gyomromba és mindezzel egyidejűleg iszonyúan kívántam őt.
– Miért mentél el egy szó nélkül?

Kukaságot fogadtam, legalábbis nagyon nehéz lett volna elmagyaráznom neki, azt, amit én magam sem tudtam kristálytisztán. Mondjam azt, hogy megijedtem attól, amibe belemásztunk? Undorodtam magamtól és a kettős élettől? Hogy a szenvedély, ami éltetet, egyszerre pusztított is, és, hogy ezzel nem csak magamnak ártottam, hanem két embert is mélyen megbántottam, mikor kiderült, az, amit a hátuk mögött tettünk másfél éven át? És ezt a lelkiismeret furdalást nem bírtam elviselni?
Csak kitörtek belőlem ezek a gondolatok, mintha gát szakadt volna át bennem. Hadarva mondtam, kétségbeesetten kapaszkodva tekintetébe, össze – vissza makogva. Belekapaszkodtam a kezébe, és ő megszorítva azt, adott erőt, hogy elmondjam, mi késztetett fél éve arra, hogy megfutamodjak a sorsunk elől.
Remegni kezdett a hangom, én magam is egész testemben és fáztam annyira, mintha tél lenne, pedig csak lecsupaszodtam lelkileg, úgy, mint még soha senki előtt.
Amikor elhallgattam, nem szólalt meg, csak nézett erősen, kiismerhetetlenül, és szorította a kezem, fájó erősen.
Ez rosszabb volt, mintha kiabált volna, az a néma szemrehányás és fájdalom az éjszínű szemekben, nem bírtam látni, lehajtottam a fejem.
– És most? Akkor miért jöttél vissza? Ha ennyire fáj, ha látsz, ha együtt vagyunk? – suttogta. Az ő hangja is remegett – Nézz rám, kérlek, mikor válaszolsz.
– Hogy döntsek végre. Gábor... – erősebben szorította a kezem, mégis folytattam – Gábor akart velem maradni az után is, hogy meglátott minket együtt.
– Azóta sem volt olyan jó senkivel sem, mint Veled – szúrta közbe, és ez olyan volt, mint ha kést döftek volna a szívembe, megforgatták és benne hagyták volna.
– Azóta sem voltam senkivel sem – feleltem –, pedig ismersz...
Hamiskásan elmosolyodott.
– Igen, ismerlek, tudom, hogy nálad még szenvedélyesebb nővel nem találkoztam. Ez is összeköt minket, ugye? – inkább magától kérdezte, révetegen bámulva a számat. – Hálásak lehetnek az egyiptomiak, hogy nem ismertek, Te lehettél volna a kultúrájukban a 11. csapás.
Hallgattam, nem volt igazán mit hozzátennem. Álszerénység lett volna, ha szabadkozom, mert tudtam, hogy hatok rá, és általában véve a férfiakra, még ha nem is születtem modellnek. De mint tudjuk, a szexuális kisugárzásnak és a szépségnek ha van is, de nem sok köze egymáshoz.

– Bárhogy is dönts, de adj nekem még egy éjszakát, Fanni. Útravaló kell belőled, mert ha most úgy válunk el örökre, hogy nem érinthettelek meg, akkor azt nem bírom ki! – úgy mondta, olyan hangon, hogy vágya átragadt rám. Kihúztam kezét az övéből, közelebb csúsztam hozzá, átöleltem és megcsókoltam. Szinte felfaltam, haraptam, simogattam, téptem, becéztem, és hagytam, hogy keze mindenhol kalandozzon rajtam.
– Nem tudom, szerelem-e ez... – lihegte két csók között, ahogy ajka a nyakamra vándorolt, majd vissza a számra, az arcomra, vállamra, két mellem közötti völgyre, követhetetlenül gyorsan, felváltva. – De beleőrülök, ha velem vagy, és nem tehetem ezt veled, és ezt és ezt – ide – oda cikázott a szája és a keze rajtam, néha picit fájt is hevessége és mégis annyira izgató volt, hogy el is felejtettem hol vagyunk, mit teszünk. Őt akartam. Határozottan és egyre vadabbul. Akartam, kívántam, vágytam rá.

Második rész – Neked ajánlva szívem birtoklója

A messzi távolból egy idegesítő hang rántott vissza a kevésbé heves valóságba. Eltartott egy ideig, míg elengedtük egymást, és rábámultunk a táskámra, amiből a hang áradt. A mobilom.
– Gábor – suttogtam, és lázasan keresni kezdtem a vibráló csoda után.
Tamás – mert így hívják Őt, kinek a nevét fáj még gondolnom is – egyből elengedett és el is húzódott.
– Felveszed?
– Igen – nem magyarázkodtam, tudtam, hogy úgy sem értené meg. Igazából én sem értettem, ezért kerültem is szemrehányó tekintetét, így is lelkiismeret furdalásom volt Gábor miatt. Kettejükért, már összeomlottam volna. Bár így is annak határán táncoltam.
– Szia – szóltam bele a telefonba.
– Szia, nem zavarlak? – kérdezte, és mivel utáltam hazudni, és megtettem vele nagyon sokáig, egy jelentős pillanatig hallgattam, amiből rájött, hogy igen. – Ne haragudj, akkor találkozunk otthon, gondolom.
– Valami fontos? – kérdeztem sután. Nem tagadhattam a nyilvánvalót, hogy igen, zavart, mert éppen szeretkezni kezdtem valakivel egy nyilvános helyen.
– Az, hogy együtt maradunk, fontos? – kérdezett vissza, kissé éles hangon – Nekem, igen, hogy Neked, szívem, mi fontos, döntsd el magad.
Huhh, ez nagyon rosszul esett, bár azért tudtam, hogy jobb, ha csendben maradok és lenyelem válaszát, mert tökéletesen igaza volt abban, hogy kissé felemelte a hangját.
– Otthon vagy már?
– Még nem, kb. fél óra és elindulok. Vegyek valamit a boltban? – kimért lett a hangja és hideg, de meg sem várta a válaszom, máris kérdezett – Vele vagy?
Kényes kérdés. Gyors oldalpillantást vetettem Rá, elkaptam penge vékonyra szorított száját, és dühös tekintetét.
– Igen – feleltem.
– Otthon találkozunk, szia.
– Szia.
Alig várta, hogy elköszönjek, máris nyomta le a telefont.

Tamás próbált volna átölelni, de már nem akartam, elhúzódtam, megtört a pillanat.
– Ha ennyit jelent neked, és így rám veted magad, akkor áruld már el, mit is akarsz tulajdonképpen?
– Nyugalmat. – szaladt ki a számon az első gondolat, és valóban így is éreztem. – Tisztára felőröltök, nem érzitek? Mikor biztosan téged akartalak, akkor Neked fogalmad sem volt róla, mit is akarsz valójában, ugye így volt? Hónapokon keresztül görcsöltünk, hogy mi legyen velünk. Nem tudtad elengedni a múltadat, nem és nem! Ebben aztán teljesen Gáborra ütöttél. Most ő próbál kapaszkodni valamibe, ami már nincs, és nem lehet helyre hozni, de makacs, mint az öszvér és hisz. – egyre feljebb emeltem a hangomat, és éreztem, hogy az első vágy köde, ami elborított a csókjánál szépen lassan felszáll rólam.
– Azt hiszem, megbüntettél érte, fél évre eltűntél az életemből... – jött hátulról mellbe, csak most nem vált be, túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam, mit akar. Támadni, hogy nekem egyáltalán ne legyen alkalmam a szemére hányni tetteit.
– Miután elküldtél, és én elmentem, aztán visszajöttél, hogy elhagyod értem Csillát, tényleg! Mit is mondtam neked? Emlékezz! Ha elküldesz, elmegyek, és nem jövök vissza, és nem jöhetsz vissza...
– ... Mégis visszaengedtél. – szúrta közbe, kissé pökhendien.

Ettől teljesen elöntött a düh. Persze, hogy visszaengedtem, hiszen annyira nem tudtam betelni vele, hogy legszívesebben mindig vele lettem volna. Imádtam a gondolatait, a lelkét, a gunyoros stílusát, a gyengédségét, a szenvedélyét, mindent, amit Ő testesített meg nekem. Benne megvolt minden, amire vágytam, szerető, barát, lelki társ... Elküldött. Akkor azt hittem belehalok. 2 hónapig nem is tudom, hogy bírtam ki nélküle. Szinte nem is éltem, csak vegetáltam. Tettem, amit, muszáj volt, de semmi mást. Két hónap után véletlenül futottunk össze és végem volt, mikor megszólított és beszélgetni kezdtünk. 2 óra múlva ágyban voltunk, és oly hevesen szeretkeztünk, hogy napokig kellett takargatnom testemet a kék – zöld foltok miatt Gábor előtt.
– Életem legnagyobb tévedése volt – hazudtam, és ezzel védekeztem, és ezt is akarta elérni. Nagyon jól tudta, hogy bármit mondtam is neki, visszafogadom, ha jön, csak jönne már. És jött, igaz véletlenül, a Sors akarta így, hittem és tudtam ezt. Muszáj volt engednem, hogy újra része legyen az életemnek.
– Hazudsz – felelte egyszerűen. Nyeregben érezte magát és én álltam vesztésre. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, a szeméből, csak testtartásán látszott, hogy ha tovább ingerlem, akkor feláll és itt hagy.

Annyira furcsa, mert az egész kapcsolatunkat be lehetett volna sűríteni egy, egyetlen egy találkozásba. Nem állt egyik sem másból, mint perzselő vitákból, hatalmas lelkizésekből, nagy nevetésekből és forró szenvedélyből. És minden egyes találkozásunkkor, lehetett az még oly rövid is, nem hiányzott egyik sem a felsoroltak közül.
– És te, mennyit hazudtál nekem? – nem kiabáltam. Tudtam, hogy ettől lesz csak igazán dühös, mert most jön a "lelki zsarolás" manőver, amit mellette mesteri fokozatra fejlesztettem. Nem tehettem róla, ezt váltotta ki belőlem az állandó bizonytalanság, kétely és "nem tudom mit akarok", amit művelt.
– Ugye, erről beszélhetnénk, hogy ki hazudott többet a másiknak, kedves Fanni? – veszélyesen szelíd maradt a hangja, ami rosszat sejtetett. Sőt, hogy le "kedvesfannizott", az még eddig soha az életben nem jelentett jót.
– Önvédelemből..
– Szerinted én nem?! – vágott a szavamba – Berobbansz az életembe és elvárod, hogy mindent odadobjak érted, érted, aki nem akarja az eddigi életét feladni, mert az neki túl kényelmes, én pedig ingoványos talaj vagyok? Vedd már észre, hogy nincs mit egymás szemére vetnünk.
Elkapott a sírás. A régi nóta. Mindkettőnk bizonytalansága másból fakadt, és ezt sosem tudtuk megbeszélni őszintén. Nagyjából mindig ide jutottunk.
– Szeretnék hazamenni – suttogtam – nekem ez nem hiányzik, hogy állandóan veszekedjünk.
– Egyetértek. – állt fel – Nekem sem hiányzik. Fél évig nem veszekedett velem senki.
– Úgy látszik, hogy csak én tudom ezt belőled kihozni – szúrtam közbe és elővettem a pénztárcámat, hogy kifizessem az ásványvizet, amiből egy kortyot sem ittam.
– Igen, úgy látszik – és már nem volt dühös, megint megkívánt, láttam a szemén, és próbáltam semmivel sem elárulni, hogy hatással van rám pillantása.
– Tessék, a víz ára – provokáltam.

Tudtam, hogy megint ideges lesz. Híresen zsugori révén, az egész kapcsolat elején mindig feleztük a pénzt, ha beültünk valahova. Igaz, nem vártam, el, hogy mindig ő fizessen, de néha jól esett volna, így hát volt, hogy provokáltam. Kifizettem az egész számlát, vagy felhívtam a pincér figyelmét, hogy külön fizetünk, így vegye a végösszeget kétfelé, és majd én adok borravalót.
– Köszi – vette el a felé nyújtott 500, – Ft – ot és mivel nem kezdett el őrjöngeni, gonoszul hozzátettem.
– Nem kell visszaadni, benne van a borravalónk is.
Kajánul figyeltem, hogy még jobban összeszorítja az ajkát, hogy még csak véletlenül se csússzon ki semmi csúnya a száján. Nem tehettem róla, élveztem, hogy bosszanthatom, mint régen, mikor a végén úgy is kibékültünk, pedig előtte, mint két harci kakas fújtunk egymásra.
Amikor már kint voltunk a szabadban, megállt, lenézett és várt.
– Nos?
– Nos – utánoztam – Te még ezek után reménykedsz abban, hogy Te és én valamikor is együtt leszünk? – őszinte volt a csodálkozásom. Már csak azért is, mert ez a mondat főként mindig az ő szájából hangzott el és nem az enyémből.
Nem szólt egy szót sem, csak nézett. Zavarba jöttem, ismertem ezt a nézését, ilyen alkalmakkor kerültünk nagyon rövid időn belül ágyba és azon ritka együttléteink voltak ezek, mikor gyengéden szerelmeskedtünk, centiméterről centiméterre csókolva végig egymás bőrét.
– Tamás, ne nézz így rám, mert nem lesz jó vége.
– Egyedül lakom. Nem messze innen. Gyere fel, kérlek. – nem sokszor hallottam még könyörögni, de most megtette.
– Nem. – ráztam a fejem, és hirtelen olyan nagyon szomorú lettem. Nincs jövőnk. Mindig üldözni fognak a régi dolgaink, a sérelmeink, a bizalmatlanság, ami az elejétől megvolt, hogy mikor nem mondunk igazat a másiknak.
Az arcomhoz ért, és végigsimította, majd az ajkához emelte az ujját.
– Sírsz – szólalt meg végtelen gyengéd hangon.
És tényleg. Elszorította torkomat a fájdalom és az erőlködés, hogy ne zokogjak fel hangosan. Nehéz volt visszafogni magam, sose nem is tudtam.
– Nem bírsz elengedni, ahogy én sem téged. Próbáltuk, mindketten, emlékszel? És elbuktunk. Miért vívunk szélmalomharcot? Egymás ellen, egymásért? Buta dolog, hát nem érzed? – közelebb lépett, végigsimított a hajamon.

Nem szóltam egy szót sem, csak nyeltem visszafelé a könnyeimet, de nem bírtam az egészet. Éreztem, hogy a hűvös kis cseppek végigfolynak az arcomon, hogy aztán Tamás ujjai minden alkalommal elsimítsák a nyakamon, vagy az államon. Mivel nem feleltem, folytatta Ő.
– Nem feküdtél le Gáborral, akkor valószínűleg nem is akarod őt, maximum a sex miatt tetted volna meg, na de persze, arra meg ott volt a kezed, ugye? – egyre halkult a hangja.
Elpirultam, és próbáltam nem emlékezni, azokra a nagyon magányos éjszakákra, mikor Tamás után vágyakoztam, hiába.
– Nem őt akarod, te, engem akarsz, különben nem lennél még itt, és nem ülne ki az arcodra az, hogy milyen jól esik, hogy hozzád érek – már egészen közel hajolt hozzám, ajka hozzáért a fülemhez, megborzongtam, ahogy nyelve hegye megérintette a cimpámat.
– Ugye nedves már a puncid? – suttogta – Hát persze, hogy az – belecsókolt a nyakamba, és nekem bele kellett kapaszkodnom a vállába, hogy a szédüléstől, mit érintése okozott, el ne essek.
– Igen – suttogtam, és kerestem a száját, és elfejtettem, hogy az imént még itt akartam hagyni Őt.
Nem engedett nekem teljesen, fékezett, csitítgatott, de úgy, hogy közben még jobban felszítsa a vágyamat. Tudtam, mit akar: hogy felmenjek hozzá, és szeretkezzem vele.
Eltolta kezem, és hátrébb lépett.
– Feljössz?

10 perc alatt nála voltunk. Az ajtót lábbal rúgta be, máris ölelt.
– Ne a földön – hátráltam be a lakásba, húzva őt magam után, és Ő jött, megelőzött, nyitotta ki a háló ajtaját.
Semmi perc alatt meztelenre vetkőztem, és neki is elég volt egy pillanat. Talán egy szemvillanásnyi ideig meredtünk egymásra, felfaltuk tekintetünkkel a másikat. Belepirultam nézésébe, ő még felajzottabb lett az enyémre.

Egyszerre mozdultunk, és kiszakadt belőlem egy sóhaj, mikor összeért a bőrünk.
Oly régen éreztem már, hogy azt hittem, csak az emlékek szépítették meg ezt a pillanatot lelkemben. Pedig dehogy is, inkább halványítottak rajta, mert az érzés, mikor összeperzseltünk, gondolhatatlan volt, és legszívesebben elsírtam volna magam a boldogságtól és a meghatottságtól.
Lágyan és finoman ért ajka az enyémhez, és én elteltem az érintéstől, és hagytam, hogy lassan simogasson, és kiélveztem minden másodpercét annak, amit kaptam.
Ujjbegyével érintett, remegett a keze, és remegett a hangja is, mikor elsuttogta, hogy hiányoztam neki, és mennyire vágyott rám az alatt a fél év alatt, amíg megfosztottam tőle magamat.

Végigcirógatta a nyakam, ajkával és nyelvével követte kezének útját, majd megkerült, és a hátamat csókolta végig a gerincem mentén, egészen le a fenekemig. Közben a hasamat simogatta, és tartott, fogott erősen, mert én is remegtem annyira, mint ő. Keze lágyan siklott fel a mellemre, tenyerébe zárta, tiszteletteljesen, alig érintve bőrömet. Mellbimbóim annyira lüktettek, hogy fájdalmat okozott, mikor morzsolgatni kezdte ujjbegyei között.
Fájdalommal vegyes kéjes hangot hallattam, és furcsa volt, mert ez a picike fájdalom még növelte is a vágyamat.
– Még, kérlek, csináld még – nyögtem, amikor elvándorolt a keze, hogy a hajamba túrjon. A hátamhoz préselődött, s éreztem fenekemnél ágaskodó férfiasságát, és kívántam, hogy magamban érezhessem őt.
Érzékeim kinyíltak, élesen hallottam zihálását a fülemnél, verejtéktől síkos bőrét a bőrömön. Szembe fordultam vele, simogatni kezdtem, hevesen, hogy mindenhova elérjen a kezem, és csókoltam a száját, az állát, lehunyt szemét, és homlokát. És ekkor keze megállt a csípőmön, és engedte, hogy beborítsam őt magammal, a szeretetemmel, a vágyammal. Nem tudtam mi az elég, aprókat haraptam bele, és nyelvem simogatásával szelídítettem hevességemen, és ő élvezettel nyögött, néha elhalón a nevemet is: "Ó, Fanni".
Kicsit sós volt a bőre és mégis oly izgató, ráfonódtam, mint inda a kiszemelt fa köré, hogy együtt törjenek fel a csúcsra.

Megcsiklandoztam hasát, elnevette magát, és én is vele nevettem, igaz, könnyesen, de mégis boldogan, és kiáltani szerettem, volna, de nem volt hangom, és csak suttogni tudtam, kiszáradt torokkal, hogy kívánom Őt, minden kis sejtjét, még azt is imádom, amit utálok benne.
Elé térdeltem, és nyelvemmel körbe simogattam férfiasságának bíbor kis fejét, és Ő belemart hajamba, arra, aminél jobban semmire sem vágytam.

Mohón kaptam őt be, hogy ha nem is úgy, a megszokott módon, de bennem legyen, és eggyé váljunk. Akartam, hogy elélvezzen, érezni ízét, hallani kiáltását, az örömöt látni az arcán, és tudván tudni, hogy ezt az arcát csak én látom, ezt a hangját csak én hallom, hogy utána megkapjam úgy, ahogy soha senki nem kaphatta meg Őt előttem. Mert az a láthatatlan, néha félelmetes kötelék, ami köztünk van, immár eltéphetetlen és visszavonhatatlan. Mohón szívtam Őt, és nem vettem mélyen a számba, hogy közben, apró csavarmozdulatokkal le – fel simogassam bársonyredős farkát. A másik kezem kalandozott rajta, a hasán, melyre finom puha kis réteget rakott a jólét, de ez alatt most megfeszültek az izmok, ahogy nőtt benne a vágy, szintúgy a fenekébe és a combja belső felén, melyen a bőr, hasonlóan finom volt és vékony, mint a farkán. Kiengedtem a számból, hogy végignyaljam őt, és ezt kihasználva eltolt magától, és elém térdelt.
Egy pillanatig nem ért hozzám, csak nézett, zihálva, mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett, és én gyönyörködve néztem, és hajoltam előre, hogy megcsókolhassam, először szelíden, játékosan, majd kacéran és utána heves harapósan.
Engedte, hogy nyelvemmel az ajkába kapjak, aztán eltolt magától, és csak simogatta az arcom, miközben merőn nézett, csillogó, ébenszín szemeivel, amitől bennem már elviselhetetlenül feszített a vágy.

Tenyere közé fogta az arcom, és szelíden ajkamba csókolt. Ő akart irányítani, mindketten tudtuk, hogy ha enged nekem, akkor 2 perc alatt vége a csodának.
Így hát én voltam, aki ismét utat nyitott kreativitásának. Várakozón hunytam le a szemem, kiélvezve minden kis érintését, és csókját. Így még jobban éreztem őt, mert csak a bőrömre hagyatkozhattam. Először az arcomat simogatta, mint ha kezével is látni akarna, nem csak szemével. A hajamba túrt, a tarkómat cirógatta, és a nyakamba fúj. Hűvös leheletétől megborzongtam.
– Csókolj meg – suttogtam, és kinyitottam a szemem.
– Hova sietsz? – kérdezte, miközben végigsimított két mellem között, egésze le a puncimig, s ott tenyere megpihent vénuszdombomon.
– Fél éve nem voltunk együtt, nagyon kívánlak már, miért váratsz? – húzódtam közelebb hozzá, és megnyitottam a combomat, hogy odaférjen végre a keze, ahol a legtöbb örömet tudja nekem szerezni.
– Te várattad magad, édes – húzta mosolyra az ajkát, de nem játszott tovább velem.
Magához húzott és megcsókolt. Olyan heves volt, azt hittem, felfal, s én hagytam, hogy azt tegyen velem, ami csak akar.

Összesimultunk, mellbimbóm hozzádörzsölődött mellkasához, hasamon éreztem ágaskodó férfiasságát.
A földre fektetett, széttárta combomat, melynek belső felét simogatni kezdte egész a térdhajlatomig.
– Simogasd magad – kérte, vagy parancsolta, és ha nem kérte, is lehet, megtettem volna, annyira felajzott, hogy újra együtt vagyok vele. Tudtam, hogy imádja nézni, ahogy kényeztetem magam.
Elmosolyodtam, lejjebb csúsztam, hogy combjaink összesimuljanak, majd simogatni kezdtem a mellem. Először nagy, majd egyre kisebb koncentrikus körökben simogattam, de nem értem a bimbóhoz. Majd Ő. Rám hajolt, és megnyalta, éppen csak egy pillanatig tartotta fogai szorításában mellbimbóimat. Felnyögtem, egyből felegyenesedett, és ismét a combjaimat kezdte simogatni, és én lejjebb ismerkedtem újra a testemmel, miközben tekintetemmel nem engedtem el az övét.
Kéjesen mosolygott, ujjai egyre közelebb értek szemérmemhez, s én is közeledtem már nagyajkaimhoz. És kezeink egyszer csak összeértek, egymásba kulcsolódtak, majd más – más úton folytatták barangolásaikat. Tamás ujjai visszacsúsztak a combjaimra, annak is külső oldalára, és a fenekem alá nyúlt. Az én ujjaim puncim vágatékába siklottak, és lehunytam szemem az élvezettől, mikor dolgozni kezdtem csiklómon. Tamás belemarkolt a csípőmbe, de nem szakított félbe.

Mozdulataim egyre hevesebbek lettek, s én mind jobban ziháltam, kapkodtam a levegőt és az élvezetemet növelte, hogy az a férfi néz, aki a MINDENT jelenti nekem.
Már közel voltam az orgazmushoz, egyre jobban remegtem, és vártam, hogy leállít, hogy Ő legyen az, aki rám hajol és kinyal végre, hogy ihasson belőlem, minta nektárral tenné, de csak duruzsolt, halk, vibráló hangon, igaziból nem is értettem lényegét, csak a hangja volt fontos, azzal is simogatott.
Nem szakított félbe, s én hagytam, hogy gerincemből kiindulva, elöntsön a kéj. Megrázott az éles élvezet, nagyon hosszú ideig levegőt sem kaptam, halkan élveztem, mert nem volt levegőm, s mikor újra tudtam lélegezni is, kinyitottam a szemem, s egyenesen Őrá néztem.
Már nem mosolygott, égett a tekintete. Nagy tenyerét az én ágyékomon nyugvó kezemre tette, egy pillanatra megszorította, majd eltolta, hogy ujjai belém hatolhassanak. Kéjem nedvétől könnyedén csúszott fel hüvelyembe, majd kihúzta és lenyalta a belőlem nyert cseppeket.
– Imádom, imádlak – suttogta, és egy kemény mozdulattal magára húzott.
Felsikoltottam, mert nem volt finom, inkább durva, de oly jól esett ez az idegen – ismerős érzés, mely gyönyört okozott nekem, hogy a következő hangot már nem a fájdalom szülte, hanem az élvezet. Próbáltam felülni, de visszanyomott, és rám borult.
Összetapadtunk, és volt egy perc is, amíg nem mozdultunk, csak éreztük egymás bőrét, és csókolóztunk, nagyon lassan ízlelgetve a másikat, míg már nem bírtam és megmozdítottam medencémet, s Ő velem mozdult.

Picit elemelkedett tőlem, és egész aktus alatt végig az arcomat nézte, arra koncentrálva, hogy örömet szerezzen nekem, és nem sokáig kellett várnia. Erősödött bennem a súrlódása, s én hol vele, hol ellene mozogtam, ahogy nőtt bennem a kéj.
Markoltam hátát, haraptam nyakát, csókoltam kulcscsontját, és lehunyt szemmel élveztem el, aztán még egyszer, amely megrázta a lelkem is, és fél év után éreztem azt először, hogy csillapult a szomjam, hogy nem csak a testem kapta meg a jussát.
Lassan eszméltem, és csodálkoztam azon, ami eljutott hozzám. Tamás megállt és nézte, itta magába, a gyönyöröm.
Értetlenül néztem rá apró mosollyal, és elértette.
Még mindig nem mozdult bennem – önfegyelme eddig rejtve maradt előttem –, viszonozta mosolyom, és megcsókolt.
– Most te vagy fontos, drága! Örülök, hogy visszakaptalak.
– Kérlek, gyere, gyere velem – mozdítottam meg a csípőm ismét, és bár először lassan mozdult, összeszorított hüvelyem és egyre gyorsuló mozgásom megtette hatását. Szilajul mozgott, már alig figyelve arra, hogy jó e nekem, és én büszkén és lelkemmel csordultig szerelemmel néztem, ahogy nem bírja fékezni szenvedélyét, és először egy pillanatra megfeszülve, majd hangosat kiáltva, remegve rám borult és elélvezett.
Arcomhoz simította arcát és csak feküdt rajtam és bennem maradt, elfúlva suttogta csak, hogy most így jó, mert Ő meg én egyek vagyunk.
Gyengéden simítottam végig haját, verítékgyöngyös bőrét.

Sokáig maradtunk így néha apró csacskaságokat suttogva egymás fülébe, végül nem bírtam súlyát és Ő legördült rólam. Hozzá simultam, egymás felé fordulva beszélgettünk, miközben simogatott.
– Mikor költözöl ide?
Egy pillanatra megfeszültem.
– Költözzünk össze? Valóban ezt akarod? Nem csak azért, mert most itt így vagyunk? Nem fog elmúlni ez az érzés abban a pillanatban, ahogy elválunk akár csak 1 napra is? – fürkésztem tekintetét, de az most komoly volt.
– Fogunk veszekedni, nem is keveset és nem halkan, de amikor jó együtt, az nagyon jó. Mi történhet, ha nem jön össze? Te úgy sem maradsz ezután Gáborral, pláne, ha még egy jó okom van arra, hogy amellett dönts, hogy velem élj – csillant fel a szeme, és arcomról hátamra, onnan át fenekemre csúszott a keze, és próbált hanyatt fordítani.
– Hé – ennyi telt tőlem, és én hagytam, hogy lecsússzon combjai közé és arca eltűnjön ölemben.

Perverz volt, nem zavarta a saját íze és engem sem, csak az érezni akartam. Nyalni kezdett, lassan, élvezettel, nem hagyva, hogy orgazmusom legyen. Amikor már úgy éreztem, hogy eleget , combjaimmal satuba szorítottam fejét, és kezemmel is mind inkább nyomtam magamba, hogy gyorsabb nyelvcsapásokra ösztökéljem, mely megoszlott a hüvelyem a csiklóm, és a fenekem között. Éreztem, hogy a tiltott lyukacskába csúszik az egyik ujjának hegye, de csak finoman, és bekapja a csiklóm. Elélveztem, de nem hagyta abba, még egy orgazmus, és amikor még mindig folytatta volna, elhaló hangon hörögtem, hogy hagyja abba, mert többre már nem vagyok képes.

Folyt. Köv.