Egy világ vége

A lány a puha fövenyen üldögélt, és egy hullócsillagot figyelt, amely keresztülhasította a sötét eget. Tekintete nem volt elragadott vagy áhítatos, csupán végtelenül szomorú. Mikor a fénycsóva kialudt, máris következett egy újabb, majd egy még újabb... némelyikük hanyatló lángja a horizontot uraló hatalmas, ragyogó gömbben oldódott fel.
A lány sóhajtott, s bár életében nem volt még éberebb, ásított egyet. Elvégre éjszaka volt, bár itt sosem volt túlságosan sötét. Három nap óta, amióta a hírt nyilvánosságra hozták, szinte semmit nem aludt. És tudta, nem is fog soha többé, leszámítva a végtelen semmit, amelyből nem lesz ébredés.
Már vagy egy órája üldögélt a tenger partján, amikor egy gyengéd kéz ereszkedett a vállára. A lány felnézett és elmosolyodott.
– Szia Altey.
A fiú visszamosolygott rá – azzal a kedves, szégyenlős mosolyával, amivel néhány hónapja megszorította a lány szívét. Megszorította, s el sem engedte. A lány pedig boldogan fogadta ezt – itt, mindentől távol, drága kincs volt a szerelem.
– Szia Rhea. Szép az éjszaka... sejtettem hogy itt talállak.
Altey lehuppant a lány mellé, és átkarolta a derekát. Rhea reszketegen felsóhajtott, és a fiú vállára hajtotta a fejét. Egymáshoz simulva, bánatosan nézték azt a földöntúlian gyönyörű látványt, amelyben most volt részük utoljára.
Az Ithaca Chasma öblének ezüstös tükre fölött, a látóhatárt betakarva, szivárványos gyűrűibe burkolva ott lebegett a Szaturnusz. Gigantikus gömbje arany s viola színekben lángolt, tisztán kivehetők voltak a felszínén kavargó örvények. A gyűrűk halovány színekben tobzódó abroncsként fogták közre a hatalmas gázgömböt, s átragyogtak rajtuk a távoli csillagok.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte gyengéden Altey, s megsimogatta Rhea kezét.
A lány bólintott, de a fiú észrevette, hogy kedvese már lehunyta szemét, s a zárt pillák alól könnycseppek peregnek le arcán. Akkor vadul magához ölelte a lányt, s arcát Rhea hajába temette. Érezte nyakánál a puha arc forróságát, és hirtelen azt kívánta, bárcsak vége lenne már mindennek.

Altey szinte születésétől fogva a Tethysen élt, immár huszonnégy éve – apja az első telepesek egyike volt – de Rhea csupán két éve költözött ide szüleivel a túlnépesedett Marsról.