Vihar

g

alf

ye

alf

rm

alf

ek

alf

e

, semmi lánya

Néhány éve történt. A tónál nyaraltam, ahol szoktam. Ez egy nagy tó, vidéken. Jó hely. Meleg szokott lenni ott, burjánzik a természet. Tükrén a madarak alacsonyan szállnak, hogy elkaphassák a szúnyogokat, a gólyák pedig békákra vadásznak fiókáik számára, vacsora gyanánt. Télen nincsenek itt, mert akkor elköltöznek, ilyenkor viszont megkapóak és bájosak. Csak néha a kocsim szélvédőjét. Ám én ilyenkor csak mosolygok.

Emlékszem, kedd volt, és július. Esteledett. A kinti asztalnál ültem, miközben a tájra szürke fátyol ereszkedett, ahogy a napot elnyelte a hegygerinc. A tücskök ciripeltek. Kibontottam egy , azt kortyolgattam, miközben tüzet raktam. Virslit sütöttem, hogy megegyem mustárral. Csakhogy közbejött valami. Egy gyönyörű lány.
Az erdő felől érkezett, egy ösvényen. Hátizsák volt rajta, nyakában iránytű lógott. Szőke volt a haja, mint a kánaáni méz. A bőrét nem láttam, de tudni lehetett, mennyire selymes az érintése. A szemében ott ragyogott az esthajnalcsillag. Fura volt, de egy pillanatra azt hittem, szerelmes vagyok belé. Pedig nem is ismertem.
Letettem a virslit és a , és odasétáltam hozzá. Ő úgy tett, mintha nem venne észre. Egy dalt énekelt:

Lenyugodott a nap
Nevedet suttogó hegyeken át
Közeleg árnya a télnek
Fogadd el
Éjszakák urának áldozók akaratát
És őrizd meg magad szépnek

Csodálatos, édes hangja volt. Hirtelen úgy álltam ott, mint egy villámsújtotta cserje. S csak akkor vett észre.
– Szia – köszönt könnyedén. – Ugye nem lösz le birtokháborításért? Azt hiszem, kicsit eltévedtem.
Megrökönyödve néztem rá.
– Manapság nem szokás lövöldözni.
Mosolygott.
– Aha. Az jó. Rég jártam erre... akkor még előfordult.
– Aha.
Hallgattunk picit. Zavarban voltam, de azért felmértem a lányt közelről is. Rövidszárú, kopott farmer volt rajta, combja izgatóan kivillant. Mellei egy top alatt domborodtak. Hihetetlenül csinos volt, és hatalmas hatást gyakorolt rám. Ezt nyilván érezte ő is, de nem látszott, hogy zavarná.
– Épp enni készültem – nyögtem ki végül. – Nem kérsz egy virslit?
Úristen, gondoltam, mekkora barom vagyok. Még a végén félreérti. A lány azonban csak mosolygott, kivillantva vakító fehér fogait.
– Köszönöm. Valóban éhes vagyok. Nem ettem úgy tíz éve.
Zavartan bámultam rá.
– Úgy érted tíz órája.
– Ja, igen, persze – nevetett. Szemében ismét felbukkant a Vénusz.