Na és akkor mi van?

Furcsa dolog a félhomály. Bizonyos dolgokat elrejt, észrevétlenné fakít, másokat kiemel. Végigtekintve magamon egymástól független, sivár, göndör – fekete prémmel borított testrész – szigeteket látok a huzat hatására aprókat mozduló reluxa által rám festett, sötéten hullámzó árnyékóceánból kirajzolódni. Eseménytelen, lapos fertályai ezek fizikai valómnak, melyeket szürke csönd ölel körbe.
Persze pár perce még más volt a helyzet.

Akkor az ágyrugók ütemes nyikorgása kísérte nyögéseink, és lihegésünk kánonja töltötte meg a szobát és méretes husáng, vagy oszlop, de mégis inkább torony alakjában meredt előre szervem, amely kímélet és irgalom nélkül, bársonyos ívek és finom hajlatok közt durván hasított utat magának kedvesem forrón rángó mélységeibe, hogy ott aztán lávafolyamként törjön elő belőle kielégülésem nedve.
Most szinte nem is látható. Aszott, apró, szánalomra méltó, kukac. Elveszik az árnyak játékában, s talán észre sem venném, ha a ráncos – gyűrött végéből szivárgó patak szőreimmel szabdalt, kanyargós ragacsfelszínén meg nem csillanna az utcai lámpák beteg – sárgásan vibráló fénye.

Szám a közelmúlt emlékei okán szívemet elöntő büszkeség hatására önelégült mosolyra húzódik. Korábbi mozdulataink képe talán valaha már látott, de lehet csupán csak elképzelt pornójelenetekkel keveredve, kavarog fejemben, s noha mi külsőre nem vagyunk olyanok, mint az abban szereplő tökéletesre tenyésztett – faragott hímek és nőstények, de teljesítményünk a megelégedettség érzésével tölt el. A mellettem szunnyadóra nézek.