Netes ismerős a villamoson

Ma kora este indultam haza a munkámból. Kicsit fáradtan, de szerfelett jó kedvvel. Nem tudtam, hogy miért volt jó kedvem, de nem is igazán érdekelt. Felszálltam a villamosra, mely az idopontnak megfeleloen még nem volt zsúfolásig tele. Untamban elkezdtem körbenézni a villamoson. Nem láttam semmi különöset, a szokásos unott arcok, egy – két ember telefonált, páran beszélgettek.
Mígcsaknem megpillantottam Ot. Ott állt a következo ajtónál. Hideg napok voltak. Rajta sötétszürke kabát és fekete nadrág. Hosszú világosbarna haja kibontva pihent a vállain és a hátán. Csodálatos arcán azok a szép nagy kék szemek az utcát kémlelték, mintha vártak volna valamire. Sportos alkat volt, de nem izmos. Szolid, de látszott rajta a határozottság. Kicsit bátortalanul, de pár lépéssel közelebb mentem hozzá.
Belefeledkeztem a szépségébe, a fantáziám szinte azonnal beindult. Igazi nappali álom tunt fel szemeim elott. Mi ketten az Alpok egyik hegyi tavának partján nyáron egymás karjában kémleljük a hegyek felett a naplementét. Hátulról karolom át, rajta könnyu lepel, rajtam csak egy bermuda. A hoség mindkettonket megizzaszt, s a csodálatos fényjáték után belevetodünk a vízbe. Vizes ruhája szemem elott tapad testére, fehérség takarja, mégis minden tagját látni vélem. Haja feltuzve, kecses nyaka, érzéki vállai elottem magasodnak ki a vízbol. Formás melleire simul a vékony ruha, mely alant a gyönyöru combjaira tapadva végzodik. Csípoje körül némileg lobog a hosszú póló, de a nap utolsó sugarai még átvilágítanak rajta, s körvonalazódnak kecses kanyarulatai. Valamivel lejjebb fazonra vágott szeméremszorzetét pillantom meg. Karjaival feje mögé nyúl és elkezdi bontogatni...
Hirtelen azon kaptam magam, hogy o is engem nézett. Méltóságteljesen és alaposan végigmért. Tekintetünk találkozásakor valami kellemes melegség töltött el. Érzetem már hasonlót, de ennyire intenzív még soha nem volt. "Te jó ég, mindjárt le kell szállnom" – gondoltam magamban. Elindultam az ajtó felé, és egyre közelebb kerültem hozzá. Még mindig egymást néztük, a szemkontaktus nem szakadt meg. Egészen közel kerültem hozzá, szinte már csak araszok választottak el tole. Megálltam az ajtó elott.
Szinte el sem hitem, hogy nekem onnan akkor le kellett szállnom. Pedig így volt. Meg is teszem, mert otthon is volt egy – két dolgom. Nem rohanok. Megvártam, míg elhaladt mellettem a villamos, s még egy utolsó pillantást vethettem rá. "Vége. Ennyi" – csak ez járt a fejemben. Miért is nem szólítottam meg.