Takarítás, barangolás, kellemes szunnyadás...

Hétvégi nagytakarítás, nem is hiányzott más, de tudom szükséges, hisz nem élhetünk a mocsokban, porcicák gomolygásában. Felraktuk a függönyt végre, ablak lepucolva, szőnyeg kiporszívózva, elfeküdtem az ágyat nyomva. Plafonra meredtem, mintha lenne ott valami érdekes, pedig egyáltalán nincs, csak fehérség, üresség. Hallom a lépteket, ki más is lehet, mint a takarítást vezénylő nő, az uralkodó nemű. Mosolygok saját oktondi gondolataimon, s várom, hogy közelebb lépjen.
– Lustálkodunk? Lustálkodunk?
– Csodálod? Ennyire megdolgoztatni, nem vagyok ám rabszolga, bár szívednek vagyok a rabja, gyere, feküdj mellém az ágyra.
Nem felel, csak mosolyog, s elfekszik mellettem, arcomat puszilgatja, kezével nyakamat cirógatja. Felé fordulok, olyan oldalasan, könyökömmel fejemet támogatva, s most szemeibe mered tekintetem, akár egy nyitott fényképalbum, mely sok emléket hordoz, s mind átfut hirtelen, csak párat tudok megfogni, pontosan felidézni, lelki szemeimmel látni. Az első találkozás képe ugrik be, ahogy ott álltam a buszmegállóban átölelve, egy ölelés, válla fölötti eltekintés, mégis az érzés, a tudat, amire vágytam, végre megkaptam, egy ajándék, amit csodás volt kicsomagolni, bőrömön az övét érezni.
Egy csók ránt vissza oda, ahol lennem kell, kép elsuhan, mintha szél fújta volna el, messzire a messzeségbe.

Elterül, ellazul, gyengének tűnik, szemei az arcomat nézik, kezemet ráhelyezem mellkasára, szíve központjára. Nyugodt szívverés, csendes pihenés kiváltotta lüktetés. Egy picit gyorsítani kéne rajta, sejtem is, hogyan lehetne ritmikusabbá tenni. Kezem bekúszik pólója alá, hasára, arra, a domborodóra, de nem zavar, lehetne kisebb, akár nagyobb, tovább folytatom felérve a melleire, egy mély sóhajt érzek, s tovább időzök itt, a nagyságon, ujjaim a mellbimbókon, nagy cici, vagy kis cici, mindegy mekkora, a nőt akarom simogatni, azt, aki itt van velem, s odabent lakozik, éreztetni vele, mennyire is szeretem.