Érzések és gondolatok, fájó, boldog pillantok...

Könnyezve ébredtem, annyira fájt a tudat, s az érzés, hogy egy nap majd másképp lesz, egy nap majd nem leszel itt velem, s nem fogod már a kezem, nem érzem a tested, melegséged, dobbanó szíved, egy nap majd ott kell állnom, a halottak földjén, az emlékek völgyén.
A fekete gyászban, sírásban. Elhagyatva a könnyek között, erőtlenül, fájdalommal telve, érzéseket érezve szerelmünket temetve.
Felébredtél, ijedten néztél, láttad a könnyeimet amint arcom vonalát követve gördült le a párnára, az álmok támaszára. Éreztem a kezedet az arcomon, kérdezted:
– Mi a baj? Mi történt?

Nehezen tudtam szólni, csak zokogni, próbáltál nyugtatni, arcomra mosolyt csalni, de nem ment. Megfogtam a kezed, csak szorongattam, s tovább sírtam, erőtlenül puszilgattam, szemedbe nézve, arcodba meredve. Remegni kezdtem annyira fájt, mert tudom, hogy nem leszel velem. A boldogságért küzdök, a mindennapokért az együtt töltött percekért.
Azért, hogy neked mindent megadjak, amit csak szeretetnek lehet nevezni. Szívből fakadó, elragadó embernek való. Minden itt van a fejemben, a szívemben, mégis a korlátok választanak el két embert attól, amitől boldogok lehetnének. Fájdalmat érzek, s a magány kezeit, amik , eltaszítanak. Mindig mindennek gátat állítunk, vagy, mert félünk, vagy nem bízunk. Talán mindent elvesztünk? Tovább élünk abban a közegben, ami már nem nyújtja azt, amit elvárnánk, hiába van meg minden, ami az élethez elengedhetetlen. Valami még sincs ott, ezek azok az érzések, melyeket szeretnénk, titkon remélnénk. A teher mázsás súlyként emelkedik az életünkre, olykor minden percünkre. Pedig csak a kezet kell megfogni, megragadni. Gondolatok ezrei futották az agyamon, szeretted volna látni, s tudni. Nem szóltam, csak sírtam. Aztán elfordultam, hogy ne lásd könnyeimet, fájdalmas gyengeségemet.

Az ablakon átnéztem a hóesést, fehér hideg fátylat, ami mindent elborít. Eltakar, tiszta, mégis hideg, szüntelenül hullik a fellegekből a földre, az ablakhoz érve vízcseppként perdült le, akár a könnycseppek az arcomon, átkaroltál, te is sírtál. Éreztem a hátamon minden könnycseppedet. Úgy fájtak ezek a percek, a szívem szakadt bele, csak meredtem az ablakra, a hideg hóra. Majd megfordultam, kimondtam a legszebb szót, amit nem csak az ajkammal, s nyelvemmel formáltam szóvá, hanem a szívemmel, lelkemmel formáltam azzá a kincsé, ami csak tiéd!
– Szeretlek!