Búcsúzom... engedj el

Eljött az idő, mennem kell. Vágytól, izgalomtól remeg a testem. Lelkem húrján szép zenét játszik a szél. Elmúlt éjszakák emlékét siratom. Siratom önnmagunkat, akik egymásnak voltunk, siratom önmagunkat, akik lehettünk volna. felemeltél a földről, s többé tettél mint aki vagyok. Kiteljesítetted bennem a vágyat, s megosztottad velem az ágyad. Tőled tudom amit magamról tudok, Te lettél nekem az érték és a mérték, szép játékod zongorája lettem, árnyékos fa voltál s védelmedben megpihentem. Ember lettem általad, kóbor állatból szerelmes ember, Úgy tudtál szeretni, hogy megtanultam általad magamat szeretni

Testünk őrült vágyban egyesült éjjel, megharcoltunk, megküzdöttünk a kéjjel, remegő testünkből feltörő vágyak, oly széppé tették a lebegő árnyak. Izzó testemben érzem a tested, nedves lukacskám vágya teljesen elborít engem, vágyok arra hogy gyikod teljesen kitöltsön, forró nedveiddel vágyamat kitöltöd. Élveztük együttlétünk minden percét, sohasem felejtem a sok szép együttöltött estét. Szépen szerettél, boldogan kéjjel, élményszámba ment minden együttöltött éjjel. Mégis búcsuzom, engedj el kérlek, mennem kell érzem. Jó veled és mégis megyek már, ahogy szedelőzködtem minden éjjel hajnal háromfelé, várt a hideg utca, a sötétség leple, hogy megne lássanak, a hajnal hidege, hogy egyedül járjak, hogy egyedül fázzak, egészen magam. Az ellopott órák emléke egybeforrt a hideg hajnalok magányával, de tudtam hogy ujra jön az éjjel, s vársz engem vágyakozva kéjjel, s odaadhatok mindent neked amim van, boldog szerelmes öntudatban. Tudod szerettem volna, nyíltan szabadon szépen, kézenfogva repülni a szélben, szerettem volna mindenkinek megmutatni, hogy Te vagy nekem és én neked vagyok, neked születtem, érted élek.