Megy a vonat, kattog

Sosem fogom elfelejteni azt a nászútra utazást. Annyira különleges volt. Az esküvő után volt valami kis ebéd, de eléggé kapkodtunk már vele, mert koradélután indult a vonatunk Erdélybe. Hargitára készültünk nászútra. A Kárpátok gyönyörű, a természeti szépséget többre értékelem, mint valami városban kódorogni ebben a meleg nyárban. Hátizsákos turistákként szívesen tűzünk magunk elé csúcs meghódítási kísérleteket, a Tátrában is, a Kárpátokban is, vagy otthon is. A csomagjaink már összekészítve várakoztak az előszobában, csak valami könnyű utazóruha kellett. Farmerre gondoltam, na de ebben a hőségben...? Inkább előrántottam valami kis lenge minit, a póló jó lesz, aztán spuri a pályaudvarra.

Hemzsegett a rengeteg utazó. Meglepett, hogy milyen sokat vannak, s mind a mi vonatunk peronján ácsorgott. Hát igen, nyár van, ezek a nemzetközi vonatok most viszik a nyaralókat a Fekete tengerhez. Amint megláttuk, hogy már tolják be a szerelvényt, a férjem mellém tette hátizsákját, és nélküle könnyedén előrehaladt a mozdony felé, hogy felugorjék a még mozgásban lévő szerelvényre, majd a kocsikon belül haladva mihamarabb férőhelyet találjon számunkra. Nem volt helyjegyváltásra lehetőség. Más rutinos utazók is úgy gondolkodtak, mint ő, és a kocsiban jelentős utas – mennyiség hömpölygött, minden fülkébe bekukkantva.
Végül egy 8 üléses kupéban talált még 2 ülőhelyet. Feladogattam a csomagokat, azután magam is beszálltam. Két fiatalabb férfi ült az ablaknál, olyan 20 év körüliek lehettek, aztán volt egy középkorú házaspár, két idősebb férfi, meg mi. Nekünk az ajtó mellett jutott hely. Amikor aztán a peronon várakozók is feltódultak mind, világossá vált, milyen szerencsénk van, hogy mindketten ülhetünk.
Erdélyig végig állni, bizony elég fárasztó lenne. Az úton újságokat lapozgattunk, beszélgettünk, a térképet tanulmányoztuk, tervezgettük a túrákat, repült az idő. A határon bosszantóan sokat állt a vonat. A folyosón tolongott a sok utas, a határőrök alig tudtak haladni tőlük meg a csomagjaiktól, amúgy sem siették el, a munkaidejükbe belefért. Lassan szürkületre váltott, nem tudtam kibetűzni a szöveget. Párom megpróbálta felkapcsolni a fülkevilágítást, de hiába, mert nem lett tőle világosabb. Útitársainkat nem zavarta, mert szenderegtek vagy beszélgettek, egy se olvasott. Na, majd ha megy a folyosón a kalauz, szólunk neki, hogy intézkedjen, mint az Úristen.

Újra lendületbe jött a szerelvény, jött is a jegyvizsgáló. Kapcsolgatta a lámpa gombját, ugyanarra az eredményre jutott, mint mi korábban. Csak rálegyintett, addig szunyókáljunk mi is – javasolta.

Az ajtónk előtt állt egy középkorú, kövérkés asszony népviseletben. A legközelebbi széken ülő férjemhez odahajolt, hogy – fiatalember, engedje meg, hogy leüljek egy órácskát, úgy kimerít az utazás.

A férjem, amilyen készséges, máris felpattant, had pihenjen meg, tényleg.

Tulajdonképpen mi elférünk egy helyen is, amilyen vagyunk. Leült a párom, én meg az ölébe csüccsentem. Meghittebben lehet beszélgetni így, ha az ember közvetlen fül – száj kontaktusban van a párjával. Fogta a derekam, mindenféle kis csacsi bókokat suttogott. Rezegett a cimpám, olyan közel volt hozzá a szája. A lélegzete meleg, nem csak a fülemet melengette, hanem a nyakszirtemen a pihe szálakat is. Később már úgy éreztem, hogy egyre forróbb, amit mond, ahogy mondja. Átizzott tőle a bőröm. Két tenyerét elemelte a csípőmről, a melleim alá kanalazott vele. Ijedten körberebbent a tekintetem, de sötét volt már odakinn annyira, hogy nem láthatták mások, hogy milyen dévaj ötletei vannak. Felbátorodott rajta, hogy nincs semmi tiltás a kezdeményezésére, és folytatta. Imádja simogatni, meg – megnyomja, ringatja.
Most meg inkább csak azt élvezgette, ahogyan a vonat ring, ettől a tenyerében ringatózik mindkét keblem, mocorog, mint valami eleven kis állatka. Hamarosan megéreztem, hogy amint az ölében ülök, keményen előemelkedik a vesszője, és tolakodik egyre följebb. Egészen különleges, izgalmas érzés, ahogy a vonat ritmusos zakatolására alulról masszírozza a hasítékomat. Még erősebben hozzá is nyomtam, olyan kellemesen érintett. jó érzés. Egy pillanatra felmerült ugyan a gondolat bennem, hogy ugyan már, mi jut eszedbe. Itt úgyse lehet befejezni. Most menjünk ki a wc – re? vagy nem is tudom. Ennek ellenére csak még erősebben hozzá nyomtam magam, a vonat meg csak ringott, amit én gyönyörű simogatásnak éreztem. Most kéne abbahagyni, csak felpörgök az egekig. De amikor olyan finom, nem bírom elemelni magam, hogy felálljak.

Bizonyára ő is erre gondolhatott, hogy eltoljon onnét, amikor előredöntötte a törzsem. Már épp állnék föl egészen, amikor utánam kap mindkét kezével, és már húz is vissza ültömbe. Majdnem hangosan felsikkantottam amikor kiderült a változás. Hogy csinálta ilyen gyorsan? Egy pillanat alatt fellebbentette kis szoknyácskámat, ugyanazzal a mozdulattal már le is rántotta a bugyimat hátul. Ahogy visszarogytam az ölébe, a szoknya széjjelterült a combjain meg a csípője körül, beborított, mint egy jótékony kalap.

– Mi jut eszedbe – kezdtem volna, de éreztem, hogy itt már hiába is minden szó. A hátamon végighúzta egyik ujját, a derekamnál folytatta. Már a fenekem vonalán táncolt, és még lejjebb. Már eddig is, a hőség ellenére tiszta libabőr voltam, de most hogy értő ujjaival odalenn tapogatózott, enyhe remegés borzongatott. Ezen közben másik kezével megnyitotta a nadrágján a cipzárt, nem volt szükség különösebben keresgetni a tartalmát. Teljes mivoltában előugrott. Éreztem, ahogy a fenekem két partja közé beékelődik. Ahogy ringott a vonat, úgy ringtam magam is, miközben a fenekem közé szorult farkára a farpofákkal rászorítottam, ernyesztettem, ismét szorít, ernyeszt. Lélegzetvétele szaporábbá vált, egészen szorosan közelhúzott a mellkasához, az egész hátam odalapult. Lapockámon éreztem, ahogy majd kiugrik a szíve, olyan izgalomba jött. A szoknyám alá dugta türelmetlen kezét, és most szemből támadta azt a vágyakozó kis hasadékot, simogatta, dörzsölgette, nagyon finom volt. Valamennyire megemeltem magam, csak pár centire, és amikor visszaereszkedtem, úgy helyezkedtem, hogy a farka már betaláljon a jó kis nedves csatornába.

Akkorát sóhajtott, rémülten kaptam körbe a fejem, ki hallotta. Ha látni nem is, de a hangokra figyelnek az emberek. Szerintem az ablaknál ülő egyik fiatal srác sejti, hogy mi folyik itt. Reméltem, hogy a vonat zakatolása, nyöszörgése terhére lehetett írni. Szorosan magához ölelt, tenyere a mellemen, nyakszirtemen meg – megfújta a csatakosra izzadt hajszálakat. Nem kellett látványosan mozogni. A vonat mozgott helyettünk, pont jó ritmusban. Olykor oldalra is, főleg föl – le. A kárpitozott ülés nyöszörgött.

Előre féltem, hogy lesz a ennek a dolognak vége. Rendszerint – tudom magamról – zajosan élvezem a végső robbanást. Hogy fogom tudni, elfedni most, amikor már egyik borzongásból a másikba úszom, amikor már teljes forróságával végigönt a gyönyör. Épp most, jaj, most... Előkaptam a szoknya zsebéből a zsebkendőmet, a szám elé fogtam, azzal tompítva a kikívánkozó sikolyt. Az ablaknál ülő srác csak nyújtogatta a nyakát, de a jótékony sötétben nem láthatott semmit. De a füle nagyra nyílt – gondolom. A vonat csak ringatózott tovább. Ő meg bennem feszesen továbbra is. Apró puszikat szórt a fülemre, tovább simogatta a melleimet, a pólóm alá tolta nyirkossá vált tenyerét. És még tovább, föl – le. Szinte nem is estem vissza az élvezetek magasából, máris éreztem a kéj újabb hullámát, amint végigszáguld a hátamon, és teliönt a forrósággal. Lüktetett, pulzált odalenn, de most nem a vonat zakatolása volt, ő fejezte be a külön vonatozását. Hátamnak nekiszorította az arcát, éreztem a forró lihegést, ahogy elszállt. Úgy ölelt, majd összeroppantott. A zsebkendőért nyúlt, majd szerzeményével visszavándorolt a szoknya alá, ott takarította a bizonyítékokat. Kirobbanó boldogságomban SUGÁRzott az arcom, de kár, hogy nem láthatta.

Azóta is, valahányszor Erdély kerül szóba, vagy zakatolás, vonatozás, mindig az jut eszembe, az a nászútra utazás.