Naplóm

yyyy – mm – dd
Harmincöt éves lettem hát. Fura, gyerekkoromban sohasem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd én is felnőtt leszek, férjem, gyerekeim lesznek. Minden egyes "sorsfordító" esemény előtt az járt a fejemben, hogy ugyan már, én ezt úgysem élem túl, baleset ér, súlyos beteg leszek nem tudom, de biztosan meghalok, mielőtt megtörténik. A lányom születése volt az utolsó ilyen, azóta nem görcsölök. Elvégre túléltem az első egyest az iskolában, az érettségit, a szigorlatokat, az esküvőmet, a szülést, sőt a második szülést is, nincs már mitől félnem, és nem is lehet, felelős vagyok értük. Igyekszem, hogy egészségesen éljek, és nem szaladgálok át a piros lámpánál, más meg mi jöhet közbe? Ilyen korban már nem történhet az emberrel semmi meglepő. Éldegélünk csendesen, dolgozunk mindketten, lehetne kicsit kevésbé hajtós legalább egyikünk munkahelye, hogy több időnk jutna a gyerekekre és egymásra, de ez van, ezt kell szeretni. Majd, ha nyugdíjasok leszünk, elüldögélhetünk esténként a kertben, és bepótolhatjuk az elmaradt beszélgetéseket.
35 év. Fura évszám, kerek, de mégsem. Nem olyan, mint a 25, amire azt lehet mondani: "negyedszázados lettem". Nem is nulla a vége. Mégis, most már közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. És mégsem érzem magam öregnek. Sőt, nem is szeretnék újra húsz éves lenni, legfeljebb akkor, ha megtarthatnám a fejemben lévő tapasztalatokat, tudást.

yyyy – mm – dd
Úristen! Ma bejelentett a főnököm, hogy engem fognak kiküldeni Japánba egy konferenciára! Teljesen hülyén érzem magam. Nem tudok örülni, tele van a nadrágom. A férjem csak nevet rajtam: "Ugyan kedves, nem lesz semmi baj, ügyes leszel, okos leszel. Örülj neki, végre elismerik a munkádat. "
Igen, ezt én is érzem, de egyedül, egy hét a vadidegenben, még repülőgépen sem ültem életemben... Nem, ez túl sok így egyszerre. Tudom, hogy muszáj elvállalnom, mert ha most nemet mondok, akkor többé nem számíthatok ilyesmire, de túl mélynek érzem a vizet, amibe mindjárt bele fogok ugrani. Nem tudom, hogy elég jól úszom – e. Viszont az igaz, hogy van bennem valahol nagyon mélyen egy kalandvágyó valaki, de magától sosem bújik elő, csak olyankor, ha valami nehéz helyzetbe kerülök.