Illúzió 1. rész

Szürkületkor érkezem rokonlátogatásra. A vonatom egy órája ért be a faluba, utam Keresztanyámhoz vezet. Izgatottan nyitom a kertkaput.
Unokaöcséim kamaszkoruk 180 centis lendületével rohannak le. Az ikrek nevetve kapnak fel és pörgetnek meg.
– Hát Te? Hogy kerülsz ide a nagyvárosból?
Unokahúgaim is előkerülnek a szobából. A nagyobbik 8 éves, a kisebbik alig kettő.
– Kitti! – sóhajt áhítattal a nagyobbik kislány Réka.
Leplezetlen boldogsággal fonja nyakam köré a kis kezeit. Sebzett szívemre gyógyírként hat ez a fogadtatás.
Mikor kiegyenesedem Kerka kutató tekintetével találom magam szemközt. Ő nem kérdez semmit, csak átölel. Pár hete beszélgettünk. Nem vagyok panaszkodós fajta, neki mégis hosszan regéltem, hogy a mindenki által egekig magasztalt házasságomban senki se látja a katasztrófát. Akkor Ő javasolta, ha végképp nem bírom, szálljak vonatra és fújjam ki magam.
– Itt vagyok – suttogom a hajába.
Beinvitál, ételt rak elém, és az utolsó morzsáig belém diktálja.
– Túl sovány vagy Te lány. Nem jó ez így.
Pillanatnyilag a súlyom izgat a legkevésbé. Lassan kezdek felengedni. Felszabadító a tudat, hogy életem megkeserítője, akit esküm szerint szeretnem és tisztelnem kéne, cirka 200 kilométernyire van tőlem.
Észre sem veszem, gyomromból mikor tűnik el a görcs, hogy teli szájjal kacagok Öcséim humorán, hogy húgaim mindketten az ölemben ülve ugrálnak rajtam, hogy réges-rég beesteledett már.
Kerka megágyaz a vendégszobában.
– Most aludj, pihend ki magad. Holnap beszélünk még.

Reggel frissen ébredek. Szinte fájó az a süket csend a nagyvárosi forgalom után. Jólesően nyújtóztatom végtagjaimat, majd az órámra pillantok.
– Jó ég – ülök fel hírtelen. A mutatók fél tizet jeleznek. Idejére sem emlékszem mikor keltem ilyen későn.
Szégyenkezve kapom magamra a tiszta ruhám. Feltéptem az ajtót, és kis híján beleütközöm öcséim egyik haverjába.
– Csövi! – köszönt a fiú – Te vagy Kitti?
– Igen. – mormogom döbbenten. Ez a srác kísértetiesen hasonlít kedvenc színészemre, Johnny Depp-re. – Az volnék.
– Bálint. A szomszéd. Jóbarát. Fogadott .
– Hű!
Ennyi telik tőlem. Kedves, csibészes, szinte már pimasz mosolya tudatja, nem vette zokon morózus hangulatom. Én persze fejvesztve menekülök a fürdőbe és háttal az ajtónak támaszkodva fújtatok.
– Szedd össze magad öreglány – szólok szemközti tükörképemnek. – Nem vagy már nyeretlen kétéves.