Nincs barátság, csak szerelem...

Fél éve dolgoztak egy helyen. Szinte azonnal szemet szúrt neki.
Szandra pajkos tekintete, stílusa akkor teljesen elvarázsolta. Azóta jobban megismerték egymást, egyvalami nem változott. A szikra kettejük között még mindig megvolt, mint akkor az első pillantás alkalmával.
Hogy miért nem történt, azóta semmi? Nos jó kérdés. Fogalma sincs. Talán féltek elrontani a barátságot, ami kialakult közöttük? Talán attól féltek kiderül, túlságosan is összeillenek és még egyikük sem akarta lekötni magát? Vagy talán kapcsolatukban ez a kellemesen bizsergető érzékiség volt olyan izgalmas.

Elhatározta, ezen a hétvégén ennek végre utána jár, úgyis itt az év végi vállalati buli, ennél jobb alkalom nem adódhat. Nincs több haladék, nincs több visszakozás. Lépni fog. Elvégre férfi lenne, vagy mifene...
– Fél fizetésem odaadnám, ha most tudnám miről, vagy inkább kiről ábrándozol! – borzolta össze az érintett nevetve a haját.
– Biztos vagyok benne. – paskolt játékosan Szandra fenekére – Te mióta ütöd bele az orrod mások dolgába?
– Jaj, ne már... – ült le vele szemben, keze közé támasztva arcát, és őszinte érdeklődéssel várta a választ. – Az a csinos szőke az emeletről? Vagy az a karcsú vörös? Akarod, hogy beindítsam a képzeletüket? Esetleg mindkettőnek???
Hangosan nevetett ezen a feltételezésen, de örömre igazán az adott okot, hogy figyelve a lány szemét, félelmet és szomorúságot fedezett fel benne.
Türelmetlen várakozással nézett a Szombat elébe, mert már tudta a választ.
Az örök ellenség. Az a bizonyos "vajonmitgondolhatrólamvagyvelemkapcsolatban" bizonytalanság.

Szándékosan később érkezett, amit persze a lány kellően felháborodva vett tudomásul.
– Daniel! Már azt hittem elfeledkeztél rólam.
– Lehetetlen – simogatta meg az arcát
Szandra szeme elkerekedett, ami egyértelműen arra utalt, nem hagyja hidegen érintése. Hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, magához ölelte és gyengéden belecsókolt a nyakába, majd, mint aki jól végezte dolgát tovább ment, a terembe a többiekhez, de még látta Szandra fátyolos tekintetét, árulkodó pihék égnek meredését a karján.
Természetesen nem tudott kikapcsolni. Ő járt a fejében, milyen volt érezni az illatát és bőrét, a szájával. Nagyot sóhajtott és önkéntelenül megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.
– Talán máris többet ittál volna a kelleténél? – lépett mellé a lány.
– Nem. – nézett bele a szemébe – Próbálok kiverni valamit a fejemből, de nem igazán sikerül.