Versszakok

– Ilyenkor kezdtem el annak idején verseket mondani a lányoknak.

– Miket mondott?

– Kinek, mit.

– Nekem mit mondott volna?

– Maga akkor a tanárnőm lett volna, vagy inkább egy másik gimnázium tanárnője. Egy diákköltő találkozón futunk össze, maga frissen végezte az egyetemet, a diákjai teljesen elbűvölik. Néha már gyanakszik: csak nem szerelmes beléjük? Elképzeli őket maga mellett az ágyban, talán még közösülés közben is megpróbál egy behelyettesítő játékot, de rögtön abba is hagyja, mert ez valami más érzés. Velem szemben persze nem működik ilyen erősen ez a gátlás. Egymás mellé sodródunk valami múzeumban, beszélgetni kezdünk, visszafelé már a csoporttól leszakadva álvitatkozunk Ginsbergről. Azt nem tudom az erdőbe hogyan kerülünk ki, de mondjuk már ott ülünk egy kidőlt fatörzsön. Már nem tanár és magát igen nagyra tartó diák – csodagyerek, hanem fiatal fiú, és nő ül egymás mellett. Érzem: van esélyem, de csak ha nem akarok görcsösen felnőttnek látszani. /Pedig ekkor még nem is olvastam Pimkóról az iskolában. / Úgyhogy mondok egy kedves kis Walter Scottot:

A lovag

Szívem Anne-Marie, már reggeledik,

Szívem Anne – Marie, nap emelkedik,

Fellibben a pára, madár dala hí,

Ébredj, szívem-életem Anne-Marie!

A virradat Anne Marie csupa láz,

Vidáman kürtöl a fürge vadász,

Hangját a hegy és lomb visszaveri,

Kék hajnalon ébredj, Anne-Marie.

Ő megkérdezi:

– No, és a hölgy mit válaszolt?

– Mit válaszolhatott vajon?

– Hé, hát ki a tanár? – rázza rám mosolyogva az ujját! – Én kérdezek, és a diák válaszol!

– Cseréljünk kicsit!

– Na, jó! Szerintem azt mondja, hogy még korán, van, még álmos, vagy egyszerűen csak megcsókolja lustán, lehúzza maga mellé az ágyra, magához öleli a fejét.

– Elmondom a második részt is.

A Hölgy

Ó, Tybalt, szeretőm, még szunnyadozom,

Álom-raj oson puha vánkosomon,

Ébren mit is ér valamennyi öröm?

Csak az álom a szép, ó, Tybalt, szeretőm.

Örüljön a pinty, hogy a köd tovaszállt,

Rengesse a kürt a hegyek taraját,

Álmom nékem édesebb gyönyöröm -

Nem rólad álmodom én szeretőm.

– No, és mi történt volna a vers után?

– Legyek merész, vagy realista.

– Előbb realista, aztán merész. Ha lehet.

– A realizmus könnyű lesz, mert tényleg volt egy ilyen élményem. A dolog egy kis csókolózással végződött. Tudtuk, hogy nem lehet folytatása, mindkettőnknek mások az útjai, de ezt az estét nem lehet befejezetlenül hagyni. Hadd legyen szabad, ami jó.

– És másnap mi volt?

– Hazautazás. Rövid találkozás. Futó ölelés, símogatás, csók. Belefért egy kedves baráttól való elválásba. Később még hallottam róla, az egyik ismerős középcsatár vette feleségül.

Ha merészebb vagyok, a második versszakot finoman el is játszom.

Ó, Tybalt, szeretőm, még szunnyadozom, / Ráhajtom fejem a vállára, lustán, álmosan átölelem/

Álom-raj oson puha vánkosomon, / megsimítom az arcát/

Ébren mit is ér valamennyi öröm? / a két tenyerembe fogom az arcát/

Csak az álom a szép, ó, Tybalt, szeretőm. / könnyű csók a homlokára/

Örüljön a pinty, hogy a köd tovaszállt, /Halkan, a füléhez hajolva..

Rengesse a kürt a hegyek taraját, / apró kis harapás a fülcimpába /

Álmom nekem édesebb gyönyöröm – / Egy könnyű csók a nyakra /

Nem rólad álmodom én szeretőm. / majd megint a vállán a fejem/

Kicsit úgy maradunk, összeölelkezve. Maga még tesz egy kísérletet a kitérésre.

– Szép játék volt. A lovag megérdemel egy puszit.

Azonban a puszit csókként kapja vissza, ami nem akar abbamaradni. Egyre szenvedélyesebben folytatódik, ami persze kicsit álszenvedély. Magyarázat. Mert mi most itt bűnt követünk el. Ezt nem lenne szabad, ezt csak valami nagy, szenvedélyes, szenvedéses érzelem mentheti. De aztán, ahogy mégis csak abbamarad a csók, és egymásra nézünk, látjuk, hogy a másik is ugyanarra gondol. Maga neveti el magát először, meglök, leesek a fatörzsről, de magát is magam után rántom. Nevetve hempergünk az avarban. Persze könnyen leszorítom, szétfeszítem a karjait, ahogy a gyerekkori birkózásoknál megszoktam, persze azért csak kíméletesen. Óvatosan ülök a hasán, ami súlyos műhiba lett volna annak idején. Szabály szerint ugyanis az ember a letepert ellenfél karjaira térdelt, mert ha a hasára ült vissza, egy erős, gyors híddal könnyen átdobták volna. / Csókolgatom.

– Na, ez nem ér. Tessék fölülre engedni!

Hagyom hogy felülkerekedjen.

No, lám, hát maga is birkózott a fiúkkal? Kíméletlenül rátérdel a karjaimra. Élvezi a győzelmet. Aztán hátrébb csúszik, fölém hajol, apró csókokat kapok,... itt kicsit előre pörgetem a filmet.. összeölelkezve fekszünk a földön. Símogatom a mellét, a blúzán át. Belefúrom az arcom, beleszagolok. Maga belemarkol a hajamba, a melléhez szorítja az arcom.