Az első

... mert soha semmi nem múlik el nyomtalanul. Nyár est volt, akkori másodállásomból, vetítés után barangoltam hazafelé. A mozigépház is igen meleg volt, hűsnek tűnt az utca levegője, pedig az is közelítette a 30 fokot. Az idő későre járhatott, itt-ott ki, ki, hunytak a kirakati fények.

Bámultam egy – egy kirakatot, majd andalogtam tovább. Az enyhe fuvallat meg, meg borzolta a gatyám szárán keresztül, a zacsim szőrzetét, tudvalevőleg a zacskótartós alsógatya nem az én világom!

E kis apró gyönyörökön élvezkedve, néha, néha eltűnt a körülöttem lévő világ is. Halk szó, szinte a fülem mellett, amitől összerezzentem, a megszólító, ezt igen jól láthatta. Elpirultam, talán dadogtam is valamit, hiszen olybá tűnt, mintha a szélben élvezkedő heréim netán az orromon lógnának, a nagyvilág szeme láttára!

– Keres valamit, esetleg nem ide valósi...

– Neeeeem... nyarvogtam alig hallhatóan, és ő azonnal folytatta...

– Netán partnert keres, abban is szívesen segítek!

A kérdés gyors volt, határozott, elegánsan halk, de kemény férfias! Választ nem várva, hozzátette: – Jöjjön velem majd segítek! – mondta ezt egy fehérhajú, karcsú, vászon öltönyös, huszártiszti alkatú, mint megtudtam 70 éves, nagyon elegáns, szépen barázdált arcú idős úr.

Mintegy utca hosszat mentem mögötte, tisztes távot tartva, miközben az a kis férfiasságom is összement aminek a melegtől éppen fordítva kellet volna lennie. Halk zár kattanás után feltárult egy elegáns kis lakás, megjegyezte, – Már vacsoráztam, időnként a bátyám főz nekem...

Két gyönyörű fotel közül az egyikbe tessékelt, – Így be kell érnie egy teával és közben megbeszéljük.

Mit? – azt sem kérdezte fiú, vagy lánypartnerre vágyom e? Egy szem villanás alatt visszatért, kezében egy gyönyörű, fenségesen